Félelmetes gépek
Ha nem lenne egyértelmű, akkor tapasztalatból beszélek. Egész gyerekkoromban meséltek nekem, de emlékszem egy nyárra, amikor teljesen megváltozott a világról alkotott képem és az otthonhoz való viszonyom. Abban az évben minden este megnyugtattam kicsiny házunkat, hogy habár rengeteg munkagépet láthat a közelében – lévén éppen csatornázták az utcánkat – nem kell aggódnia, nem fogják lebontani! És aztán odasúgtam neki: ha továbbra is gondterhelt, akkor barátkozzon össze a pár száz méterre levő homokbuckákban lakó fecskékkel, akik bármilyen pácból ki tudják majd húzni! Zavaros? Akkor úgy látszik, kénytelen leszek egy kicsit a Mese utca 13. című könyvről is beszélni.

Érző házak
Tor Åge Bringsværd – talán a legnépszerűbb kortárs norvég író – 1977-ben megjelent könyvében arról ír nekünk, milyen is lehet a régi házaknak, akik folyamatosan veszítik el a barátaikat. Nem azért, mert azok olyan mozgékonyak vagy jók a bújócskába, hanem mert a városok megállíthatatlanul terjeszkednek. Minden utca barátságos, egyedi házait egymás után bontják le, hogy utána személytelen, sokemeletes irodákat húzzanak fel helyettük, amelyek olyannyira arrogánsak, hogy még csak beszélgetni sem szeretnek napközben az utca régi lakóival. Talán már ki lehetett találni, hogy a 13-as számú ház a Mese utcában fajtájának utolsó példánya. Elhagyatott és magányos. Kétségbeesett. Minden nap attól tart, hogy megindulnak felé a gépek, és belőle is bankot vagy bevásárló központot csinálnak… És mivel éjjel – a szomszéd épületek szemérmetlen dorbézolása miatt – sem tud már sokszor aludni, a megnyugtató álom is gyakran elkerüli. Az álom, amelyben egy erdei tisztás közepén áll, eresze alatt madarak laknak és egy fehér ló  minden nap megjelenik köszönni neki. Igen, az új, hangos szomszédságnak még a reménytől is sikerült megfosztania főhősünket!

Mert ketten már…
Azonban, minden figyelmeztetés nélkül elérkezett a tavasz és vele együtt egy furcsa akcentusú kismadár, Höbert, aki megkérte a 13-as számú házat, hogy hadd költözzön be hozzá pár napra – lévén a többi házat minden nap emberek tisztítják meg a madaraktól és épülő fészkeiktől. Az új beszélgetőpartner megjelenése visszahozta a ház életkedvét, és ketten elhatározták: ellenállnak az újító szándéknak! Együtt megkezdték hát szabadságharcukat. A házikó kimeresztette szilánkjait, megeresztette vízcsapjait és udvarába gödröket hozott létre, amiben foglyul ejtette a munkagépeket, Höbert pedig minden éjjel lelket öntött belé a harc folytatásához. Vajon lehetséges megnyerniük a háborút, avagy csak elodázták a pusztulásukat?

Győzedelmes írott szó
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fogott meg ez a mese. Az azonban biztos, hogy olvasása után gyermeki naivitással hittem, hogy még a tárgyaknak is van lelkük, és különösen rosszul esik nekik, ha el vannak hanyagolva, vagy megfeledkeztünk róluk. Pár év múlva, pont ugyanezen üzenetet hallgattam, néztem ki a Toy story című filmből, de az egyáltalán nem volt ilyen hatással rám. Tor Åge Bringsværd csodálatos rajzaival szemben az animált játékok egyértelmű vereséget szenvedtek… és ezek után ki meri azt mondani, hogy a könyvkultúra a végét járja?