Hogyan lesz valakiből hős? Legenda? Egyszerre csodált, félt és gyűlölt személy? Akár le is zárhatnánk ezt a kérdés azzal, hogy megegyezünk abban: a legjobb szándékkal kell világrengető dolgokat végrehajtani, egyszer sem kudarcot vallani, és egy nagy kaland után meghalni. De ha annyira jó valaki, hogy ez utóbbira nem képes, akkor csak el kell tűnni, és élvezni a névtelenség nyújtotta gondtalan békét. De vajon meddig sikerülhet ez? Hallgatni az évek és a regösök által kifacsart történeteket saját magunkról. Figyelni, ahogy bátor igazságosztóból, rettegett királygyilkossá válunk a nép szemében… Vajon mikor telik be a pohár és zúdítjuk haragos önigazolásunkat a körülöttünk levőkre – akaratlanul is olyanná válva, amilyennek már évek óta lefestik az embert?

Kép forrása

A hős

Kvothe nem olyan, mint az átlagember. Győzhetetlen. Hatalmas. Zseni. És mint ilyen, ahelyett, hogy egy ostoba kitöréssel véget vetne korán megkezdett nyugdíjas éveinek, bánatát és indulatait inkább magába fojtja. Egyre komorabb és boldogtalanabb fogadósként tengetve az oly boldognak képzelt átlagos mindennapokat. Egészen addig folyik ez így, míg egyszer ki nem esik a maga által választott szerepből és ismét a szívére hallgatva meg nem ment valakit az erdőben ólálkodó szörnyektől. Ez a valaki pedig – mit tesz az írói szeszély? – a Krónikás. A kor leghíresebb életrajzírója, aki örömest leróná adósságát megmentője felé azzal, hogy bemutatja a mindenki által ismert, teljesen kiforgatott történeteket magának a hősnek a szemszögéből.

Kép forrása

Kezdődjön hát a történet!
Az alapszituáció adott, a Krónikás jegyzetel, Kvothe pedig három napon, (három köteten) keresztül emlékezik arra, hogyan is lett az, aki. Vándorszínész, árva, koldus, diák, varázsló, harcos, gyilkos… boldogtalan fogadós. Tanúi lehetünk az első hőstetteknek, kudarcoknak és mindazon dolgoknak, amik mozgásba lendítettek egy kisfiút, hogy pár évvel később kilőtt nyílként hasítva megállíthatatlanul átformázza az ismert világot, új, talán rosszabb irányba terelve a történelem folyását. Hiszen, a könyv kettős időkezelése még a legnagyobb dicsőséget felelevenítve sem engedi azt, hogy az olvasók megfeledkezzenek arról: valami végzetesen félresiklott Kvothe élete folyamán. Hiszen azt, aki képességei alapján oly sokra lenne hivatott, valamilyen tragédia a névtelenség néma szégyenébe taszította.  

Kép forrása

A másik zseni
Nem hiszem, hogy lehetne más jelzővel illetni egy olyan írót, akinek élete első kiadott munkája ilyen összetett és monumentális, mint a Királygyilkos trilógia. Patrick Rothfuss márpedig olyan, mint egy veterán író: türelmes, körültekintő, alapos. Az utóbbi hónapokban jó párszol bele-beleolvastam a már kiadott két kötetbe, de egyik helyen sem éreztem azt, hogy döcög, ellentmondásokba ütközik, vagy hogy a saját fantáziájának, vágyainak kielégítésére írta meg a történet valamely fejezetét. Minden, mint egy nagy puzzle-ban, tökéletesen egymásba illeszkedik: az elejtett megjegyzéseknek, a ki nem mondott titkoknak legalább akkora jelentőségük van, mint a szereplők cselekedeteinek, abban, hogy a történet eljuthasson a kihalt fogadóig, ahol a mesélés zajlik. 

Kép forrása

A történeteken túl
Nem igazán vagyok hozzászokva – sajnos! – az olyan fantasy, science fiction írókhoz, akik már azelőtt tisztában vannak azzal, hogy hova vezet majd a meséjük, még mielőtt tollat, papírt ragadnának. Így csaknem az első kötet feléig jutottam anélkül, hogy komolyan vettem volna az olvasottakat. Kvothe története ifjúkori szenvedéseiről, tanulmányairól, első hőstetteiről olyan magával ragadó volt, hogy szinte elsiklottam az igazi történet mellett! Kvothe szüleit ugyanis lemészárolta egy csapat elátkozott férfi, a Chandrian, akiknek eredete az évezredek homályába vész, akikről már csak mesékben lehet hallani, akiknek létezésében – a civilizáció átka! – még a szemtanú Kvothe is elbizonytalanodik. Hősünk élettörténetének olvasása közben, mesék, legendák, történetek megismerése során az olvasó egy sokkal monumentálisabb világot fedez fel, ahol nem létezik pusztán jó és rossz, ahol egy nemes cselekedet, az igazsághoz való hajthatatlan ragaszkodás éveken át tartó vérengzéshez vezethet. És a legtisztább szerelem a legnagyobb tragédiákhoz. Egészen hasonlóan a mi kis emberi világunkhoz….

Kép forrása

Az író jogai
Lehet szeretni, nem szeretni Rothfuss munkásságát, viszont azt szerintem senki sem vitathatja el tőle, hogy olyan komolysággal tekint erre a trilógiára, ahogy minden írónak kéne becsülnie a munkásságát. A végtelenül sok kutatómunka és jegyzetelés mellett időt fordított arra is az utóbbi években, hogy megalkosson egy – a második könyvben említett – logikai játékot, a Takot. Orvosokkal, zenészekkel konzultálva és rajongókkal karöltve megalkotta Kvothe kardját. Mindezt azért, hogy története minden szempontból valóságosnak tűnhessen. 
Mindemellett képes volt nemet mondani a pénz csábításának is: könyvéből már évek óra sorozatot akarnak kreálni, de ő csak akkor hajlandó áldását adni az ötletre, ha vétójogot kap a sorozat gyártása során. Elkerülendő, hogy az ő féltett története is olyan port kavarjon, mint Tolkiené vagy Martiné. De talán, ami a leginkább becsülendő benne, az az, hogy a saját rajongóival is szembe mert fordulni. A második kötet, a Bölcs ember félelme 2011-ben jelent meg, a trilógia befejezése pedig azóta is várat magára. Kilenc éve tombolnak a rajongók és fenyegetőznek azzal, hogy „elhagyják” a szerzőt, de hiába… Rothfuss dolgozik, és teszi ezt addig, amíg tökéletes munkát nem tud kiadni a kezéből.  És kelljen rá akár még éveket várni, én várni fogok. Mert biztos vagyok benne, hogy megéri majd! A harmadik kötet lezárja, amit kell, megvilágosítja, amit csak lehet, és Rothfusst a legjobb írók közé fogja emelni!

Kép forrása

Már csak pár hónap
Legújabb értesülések szerint, 2020. augusztus 20-án kerül a boltokba Rothfuss trilógiájának harmadik, a Doors of stone című befejező kötete.