„Verset lehet költeni, országot nem”

MEGJELENT: 2018. november 6. | SZERZŐ: Magyar Miklós

1918. október 31-én gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt. Nem tisztem, hogy Tisza István történelmi szerepét méltassam, azt megteszik a történészek. Cipésznek a kaptafánál, irodalmárnak az irodalmi műveknél a helye. Ezért a Pulitzer-díjas író, újságíró Szále László történelmi vitadrámájával idézem fel Tisza István alakját. A dráma Fekete zongora címmel Ady Endre és Tisza István feltételezett találkozásáról szól. 

Kép forrása


Tisza és Ady
Tisza monográfusa, Vermes Gábor feljegyezte, hogy egy ismeretlen személy érkezett Tiszához, és figyelmeztette arra, hogy merénylet készül ellene. Szále László darabja arra az ötletre épül, hogy ez az ismeretlen személy Ady Endre volt. A szerző így vall erről: „egy különös találkozás története: ahogyan Magyarország tragédiáját két – egymással örök harcban álló – ember látja, s fájdalmasan átéli egy végső, nagy vitában.”
A Fekete zongora kiigazítja mindazt, amit a középiskolában tanultunk Ady és Tisza kapcsolatáról. A darab bevezetőjében Szále László előre vetíti a dráma feszültségének egyik forrását: „A nézők kényelmes zsöllyéikben mindent tudnak. Vagy legalábbis többet, mint a nagy költő és a nagy államférfi. Egyszerű: az ő ismeretlen jövőjük a közönség ismert múltja.”
A darab minden mondatából érződik, hogy hatalmas tényismereten alapul és történelmi hitelességű mondatok hangzanak el mindkét vitatkozó fél szájából. Ennek igazolására idézzük a drámából Ady Endre szavait és Szabó Dezső Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak címzésű leveléből a vonatkozó mondatokat. „Ady: Tudom, most azt jön: micsoda alantas gondolat, hogy a Talpra magyart nem lehet üres gyomorral szavalni… Amikor ön ezt írta, még arra sem vette a fáradságot, hogy pontosan idézze szegény Szabó Dezsőt. Az a „méltatlankodó tanár”, akitől ön annyira félti az ifjúság lelkét, így fogalmazott: ...Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt – nem a Talpra magyart – éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.”... Azért ez így más. Szabó Dezső nem a hasát, hanem a hazáját féltette, ahogy ön is félti. Azaz dehogy úgy. Tudja, mi az érdekes? Ez a mondat még szállóige lesz, de nem a Szabó Dezső féle pontos, igaz – hanem a maga eltorzított, cinikus változata esélyes rá, hogy fönnmaradjon.” Szabó Dezső levelében pedig ezek állnak: „Az a pár szó, mely engem elintéz, agyonintéz, így hangzik: „Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A ’fiatalokat’ a létért való sivár küzdelem hevíti. A ’Talpra Magyart’ nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi. Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr!”− idézi Szabó Dezső Tiszát, majd kiigazítja: „Először is, ha lényegben nem is, de szavakban hibásan citált. Felhívásunkban így volt: ...Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.... Így tehát a lángostor Kölcseyt illeti. Nagyméltóságod pedig el sem olvasta azt, ami felett ítélkezik.”

Kép forrása

Tévhitek és a valóság. Báthory Erzsébet, Dózsa, Deák
Nagyon izgalmasak és tanulságosak egyes tévhitek eloszlatása a drámában. Az egyik tévhit Báthory Erzsébet „vérengzéseivel” kapcsolatos. Még ma is makacsul tartja magát a legenda Báthory Erzsébet rémtetteiről.
„Tisza (mintha nem is hallotta volna): Maga nevezett engem háborús gyújtogatónak, vad geszti bolondnak, még rongy embernek is… Jó, a vélemény szabad, habár nem valami elegáns. De hogy új, kan Báthori Erzsébet? Nem talált volna a történelemben egy megfelelő férfi gonoszt? S mit csinálna a versével, ha a történészek bebizonyítanák, hogy Báthori Erzsébet nem gyilkolt, nem fürdött lányok vérében, csak befeketítették a rosszakarói? Szeme sem rebbenne. Művészi igazság? Mi az?
Ady: Ön reménytelen. Nem hallgatott sárkányos meséket gyerekkorában? Kérdezte, van-e sárkány? Shakespeare-en számon kérné a cseh tengert vagy Dantén a poklot? A művészet, eh…

Szóba kerül Dózsa György kivégzése is. 
Tisza: Elfogadnám az érveit, ha a műben egy magasabb rendű igazság írná fölül a hétköznapit. Mint Danténál, Shakespeare-nél. De ha nem írja? Sosem értettem, a költők miért csináltak hős népvezért abból a kalandor Dózsa Györgyből. Mondja, számít egy vers igazságában az, hogy a valóságban nem volt izzó vastrón? Vagy csak az „eszmei mondanivaló” számít? S mi volna az? Hogy eljön egy új Dózsa György és megint fölgyújtja a kastélyokat? Ön az „új Dózsának”, Áchim Andrásnak azt írta valahol, hogy: de szépen égnek az úri kastélyok és plébániák. Mondja, mi ebben a szép? Lehet, hogy a kastély a régi rend szimbóluma, de különben ház, amelyben emberek laknak. Vagy szimbólumégetéssel is lehet új rendet építeni?” 
Később újabb legenda-rombolás jön. 
„Ady: Ön a történelem nagy ismerője, igazán tudhatná, hogy maga Deák korántsem volt elégedett „nagy művével”, s azt is, hogy ’48 nélkül nincs ’67. Az a véráldozat és függetlenedési törekvés teremtette meg a kiegyezés esélyét. Végül egy meggyengült császár kötött kompromisszumot – mentve a menthetőt – egy elveszett Magyarországgal.” 

Kép forrása

Lehetetlen, ilyen nincs franciául
Szále László szembeállítja a „kicsit akaró” Tiszát a „lehetetlent nem ismerő” Napóleonnal. „Ady: Gúnyolódik. A költészet arra bizonyosan nem alkalmas, hogy a kormányzás hétköznapjaira recepteket adjon, de jövőképet tud adni arról, hogy milyen egy jó ország. Önről a barátai mondták, hogy Tisza István mindig eléri, amit akar, de mindig csak kicsit akar. Napóleon még azt mondta: lehetetlen, ilyen nincs franciául.”  Szále László pontosan idézi a mondás azon változatát, amely Napóleonnak Magdebourg parancsnokához, Jean Lemarois-hoz írt leveléből való. A tábornok Napóleon németországi hadjárata során, 1813 nyarának elején levelet írt Napóleonnak, amelyben kijelenti, hogy lehetetlen megvédeni a várost. Napóleon július 9-én ezekkel a szavakkal válaszol: „Ez lehetetlen, írja Ön; ilyen nincs franciául.” Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a híres mondásnak egy másik változata szerint 1808 novemberében, a spanyol hadjárat során, Napóleon egy lengyel lovascsapatot küld megtörni a spanyol egységek ellenállását. Hadnagyai azt mondják neki, „ez lehetetlen”. Napóleon válasza: „Hogyan? Lehetetlen! Ezt a szót nem ismerem!”

Kép forrása

Fekete zongora
A dráma vége felé tudjuk meg, miért Fekete zongora a címe.  A költészetről szóló vitában csúcsosodik ki Ady és Tisza egyéniségének és nézeteinek szöges ellentéte. Adyt ez mélyen érinti, hisz legfájóbb pontjáról, költészetének meg nem értéséről van szó. 
„Tisza: Különben nem a költészetet kárhoztatom, Dehogy. Vörösmartyt is szeretem. Arany és Berzsenyi mellett a legjobban. Elfogadom, hogy a szabadságharc eltiprása, a gyalázatos megtorlás hívta elő átkait. Ez a keserű fájdalom csodálatos verseket szült, mint például az Előszó, melynél megrendítőbbet nem írtak magyar nyelven.  „Most tél van és csend és hó és halál…” Ezt érzem ma is… Mégis, hogy van ez: az egyik csoda, a másik torzszülött? Az egyikben átélheti mindenki a maga legmélyebb magyarságát, a másik gyűlöletkeltő fércmű. Ha talán fájdalomcsillapító szándékú is. Szememben a politizáló költők – tisztelet a kivételnek – a szenzációhajhász bulvársajtó előhírnökei. A különbség talán az, hogy a bulvár egyszerű, primitív hazugságokkal operál, maguk bonyolultabbakkal… Amit a maga versei közül értek, azt rendkívül károsnak tartom, amit nem értek, azt zavarosnak, vagy polgárpukkasztó szemfényvesztésnek. Tényleg, mit akar azokkal a versekkel, amiket senki sem ért? Fekete zongora?
Ady: Ne higgye, hogy senki sem érti. Sokan értik, talán többen is, mint kellene. Nem értem, mit nem ért. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, akkor a szegény, mindnyájunkkal rendelkező Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos fekete zongorának képzeltem el, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény végzetes életünket…” 


Kép forrása

A stílusművész Szále 
Szále László drámája bravúros stílusban íródott. Csak néhány példát ennek igazolására: „Ady: El sem tudja képzelni, milyen erőfeszítésembe került, hogy idejöjjek. Egy porcikám se kívánta. Csak azért tudtam idejönni, mert a porcikáim gyengék… a tiltakozáshoz is.” „Ady: A forradalom szükségszerű, az ön halála nem az. A történelem szempontjából ma már lényegtelen, él-e, vagy meghal. S ha lényegtelen, akkor fölösleges.” „Ady: Annak örülnék, ha nem volt volna.” „Tisza: Ön irtózik a háborútól, de úgy látom, akkor szereti a vért, ha az ön kedvére ontják.”  „Tisza: Maga beszél nekem pontosságról, maga költő. Verset lehet költeni, országot nem.”
Egy helyütt egy banális mondást egy adys szókapcsolattal emel az irodalom szférájába: „Ady (maga elé): A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Jószerével ez az egyetlen köves út ebben a sártenger-országban.”
Esterházy vagy Beckett eljárására emlékeztet, ahogyan Szále egy híres mondást elferdít. „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – mondja Ádám Az ember tragédiájában. „Csak az a jövő, csak azt tudnám feledni…−  hangzik Tisza István szájából. 
Szále László vitadrámáját a József Attila színház Stúdiójában 2018. május 28-án bemutatták Verebes István rendezésében. A főszerepeket Betz István és Rékasi Károly játszotta. Csak remélni lehet, hogy hamarosan újra műsorra tűzik a kitűnő drámát.




Megosztás

Egypercesek

Kódexek a neten

Kódexek a neten

Digitálisan is elérhetők az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár kódextöredékei

Virtuális Frankenstein-fiú

Mutasd a profilod, meg nem mondom, ki vagy

Tinik Szobabiciklivel

Tinédzserek forgatnak filmet Stephen King Stationary Bike című novellájából

Kifutóra a vasfüggöny mögül

Három év után új könyvvel jelentkezett a népszerű szerző

Tudta Ön, hogy a múlt disztópiájában él?

Tömegkultúráról és annak szubkulturális gyökereiről, élvhajhászásról és össznépi tébolyról