Ember legyen a talpán, aki Krasznahorkai László könyveiről ír ajánlót. Talpam nem lúd, tehát megpróbáltam, úgy is, mint nagy Tarr-fan, és úgy is, mint új Krasznahorkai olvasó. A szerző talán egyik legkülönösebb regényével, az Aprómunka egy palotáért című történetével állunk szemben. Két dolgot kell róla tudni: 1. megérteni szinte lehetetlen, 2. megérteni létszükséglet.

Kép forrása

Melville és Melvill
Krasznahorkai László és az Apró munka egy palotája című könyvének szűken vett története az, hogy van egy new yorki könyvtáros, egy Hermann Melvill nevű fickó két betű eltéréstől eltekintve ugyanaz a Herman Melville, aki a Moby Dicket írta. Ez a könyvtáros, maga a jellegzetesen krasznahorkai stílusú elbeszélő, kitárja előttünk azt a világot, amiben ő él. Ennek két nagy bázistémája van az egyik a könyvtárosság, ami a fickó teljesen bele van őrülve, hogy hát miért kell az olvasóknak elvinni a könyveket, miért nem lehet megtartani, miért kell egyáltalán bárkinek bármit is odaadni, miért nem lehet ezt a rendszert a könyvtárosoknak csupán csak őrizni. A másik téma a maga hermanmelvilleség, ugye az eredeti Moby Dick íróról van szó, és a regény főhőse utánajár, hogy a Moby Dick szerzője valójában hogyan élt, mit csinált Manhattanben, hiszen ez a könyvtáros is ott él New Yorkban, és végigjárja, végigkutatja, végigelemzi a Moby Dick írójának életét, hogy vodkázott, hogyan írt, alkotott milyen helyeket járt be, mik voltak a kedvenc sétahelyei, melyik volt a kedvenc kocsmája, miért három és öt óra között kocsmázott… Akkor vannak a legkevesebben, mint írja. 

Kép forrása

Hablaty
Ahogy mindez meg van írva ez természetesen ugyanolyan, mint Krasznahorkai minden regénye: hömpölygő, rendkívül nagy körmondatokból álló és – nem túlzás – oldalnyi körmondatokba belefogalmazott, tulajdonképpen hablatyolás. Nem szócséplés, hanem egy olyan hablatyolás, amit látunk, illetve hallunk a Sátántangóban, egy rendkívül hosszúra nyújtott kocsmajelenetben, ahol két részeg beszélget, s az egyik egy bizonyos baktatásról beszél, hogy ő csak baktatott, és baktatott… (És tudjuk jól, a Sátántangó a baktatások filmje, az egyik tanyáról a másik tanyára való átbaktatás vagy az egyik életből a másikba való átbaktatás, miközben ezeket az életeket ott előttünk Tarr Béla bemutatja, egybegyúrja). 
Nos, Hermann Melvill, aki vélhetően beleőrült abba, hogy ő könyvtáros és ilyen különc, ugyanakkor mégiscsak egyfajta nímand, aki azzal, hogy a Moby Dick írójához hasonlítják, sőt ugyanabban az utcában is lakik, ahol eredeti Herman Melville misztikus kapcsolatot lát maga és a nagy író között. Különösen, ha elképzeli, hogy sokan elzarándokoltak az író egykori házához, és ott őt megtalálják és ugyanaz a név.... 
Nagy trükkök nincsenek benne, van a vége felé egy nagyon érdekes, tipikusan krasznahorkais, tarrbélás, apokaliptikus fordulat, illetve az egésznek eleve mindig van egy ilyen áthallásos, egy ilyen mindent mindennel, önmagát önmagával is állandóan összehasonlító, összegombolyító, önmagába trükközve tükröző rendszere, 
Megkockáztatom, hogy mindez egy önmagában való párbeszédet, egy önleleplezést, egy önismereti tréning. Miközben az alkotó íróságát összevetve az ő könyvtárosságával belegabalyodik, hogy ki kinek a kije, ki volt kinek az eredetije és másolata. S mindez nagyon hasonlít arra a baktatós, hablatyolós részeges dumára, monologizálásra, amit a Sátántangóból már megismerhettünk. 

Kép forrása

Szerző és szöveg
A szöveg persze túláradó módon túlírt, de akik így beszélnek, azok kényszeres beszélők, kényszeres túlbeszélők, és Krasznahorkai sokszor ilyen figurákból építi fel regényeit: az alanyt, aki elmeséli a dolgokat, azt mindig rendkívül aprólékosan mutatja be.
Közben úgy beszél ennek a könyvtáros Hermann Melvillnek a hangján Krasznahorkai, olyan elitista hangnemben, hanghordozással, szókészlettel, ismeretanyaggal, ami talán utalás az elefántcsonttoronyban élő magyar értelmiségieknek a hozzáállására.
Rendkívül érdekes, hogy ez alkalommal Krasznahorkai kitépi magát a magyar közegből, s átlép egy olyan közegbe, ahol az óriási dolgok, hatalmas léptékek misztikuma munkál. Ugye Moby Dickről nem kell mondani, hogy az is egy léptékmisztikum? 
Magyarország és a magyar problémák, a magyar realizmus, a magyar, illetve közép-kelet európai valóság helyett itt van New York irreális, földöntúli valósága, amely ugyanakkor az emberről bemutatott részleteiben nagyon is ismerős.