Kép forrása

A várt győzelem
Harminc évvel ezelőtti, emlékezetes könyvében Francis Fukuyama bejelentette, hogy a történelem véget ért, a liberális demokrácia globális győzelmet aratott, vagy arat perceken belül, s ezentúl már semmi érdekes nem is fog történni, hacsak az olyan apróságokat nem tekintjük érdekességnek, mint a tudomány haladása, vagy a jólét általánossá válása meg az emberi minőség kiteljesedése…
Igen, igen, mindannyiunknak ismerősek voltak ezek a gondolatok, különösen itt, Közép-Kelet-Európában, hiszen Marx és követői pontosan efféle jóslatokban fogalmazták meg a kommunizmus mibenlétét. 
Aztán persze kiderült, hogy a kommunizmushoz hasonlóan a liberális demokrácia sem aratott végleges győzelmet, s persze a történelem sem ért véget. 
Nem szokott ugyanis… 
Fukuyama persze – ahogy a hithű kommunisták is – kijelentette, nem az elmélet téves, hanem a gyakorlat hibás. Másképp fogalmazva, vannak kisiklások, amelyek késleltetik a liberális demokrácia végső győzelmét, de ezek a fejlemények történelmi szempontból mellékesek. 
Mára azonban optimisták is kételyekkel birkóznak, s maga Fukuyama is kénytelen volt szembenézni azzal, hogy a várt győzelem nem következett be. De vajon miért nem? 
Nos, új könyvében ennek járt utána a tudós, és meglepő következtetésre jutott. Azt állítja, hogy a liberális demokrácia diadalmenete leginkább azért ért véget mert különféle identitáspolitikai mozgalmak uralták el a közéletet, s ezek – divatos kifejezéssel szólva – illiberális, azaz elv-központú politikai gyakorlatokat képviselnek. Ami persze szöges ellentétben áll a liberális menetrenddel. 

Kép forrása

Az identitás vágya
És most jön a meglepetés: Fukuyama a maga részéről egy kalap alá veszi az össze illiberális politikai jelenséget, A Közel-Keleten és Amerikában egyaránt erősödő, habár nagyon is különböző vallási fundamentalizmusokat, az iszlám ultraradikalizmust, az autoriter kormányzást, a Brexitet és Donald Trump elnökké választását, a #MeeToo mozgalmat, a fekete és fehér rasszizmusok előretörését, az emlékezetpolitikai vitákat, a bevándorlásellenesség erősödését, egyszóval mindazt, amivel napjainkban bal és jobboldalon egyaránt találkozhatunk. 
A filozófus szerint ugyanis ezek a mozgalmakat egyaránt az identitás elismerésének vágya tüzeli, s még azt is kijelenti, hogy napjainkban ez az igény a liberalizmusra fenekedő legnagyobb veszély. Mégpedig azért – fejtegeti szerzőnk – mert a kortárs identitáspolitikai mozgalmak nem gazdasági, törvényi és politikai célokat fogalmaznak meg, hanem a különböző csoportokhoz való tartozás szimbolikus elismerését követelik. Ám míg az előbbiek a demokrácia keretei között értelmezhetőek, addig az utóbbiak nem. Fukuyama egészen Platónig vezeti vissza a racionális érdekérvényesítéstől helyére lépő elismerési vágyat és kijelenti, hogy a demokrácia intézményei tulajdonképpen nem képesek ilyen elismerést nyújtani ezeknek a csoportoknak, ami persze a csoportok radikalizálódásához, és végül a liberális demokrácia elleni lázadáshoz vezet.

Kép forrása

Leegyszerűsítő világmagyarázat
Természetesen kritikusai is vannak Fukuyama új elméletének. A New Yorker magazinban Louis Menand eszmetörténész bírálja a könyv állításait, rámutatva, hogy a szerző érvelése elnagyolt, s ez a világmagyarázat – bár kétségkívül kerek és érthető – mégis éppen annyira leegyszerűsítő, mint a korábbi volt. Úgy véli továbbá, hogy a tekintélyes politológus ezúttal sem próbálta meg empirikus alapon alátámasztani elméletét és gyökeresen különböző politikai kezdeményezéseket sorol egy halmazba azon a címen, hogy mind ellenzik a liberális demokráciát. De hát – kérdezi Menand – tényleg lényegi hasonlóság van a kínai kommunista autoritarizmus és a kisebbségi nyelvhasználatot támogató politika között? Az Iszlám Állam harcosai valóban párhuzamba állíthatók a #MeeToo aktivistáival és a Brexitre szavazó brit polgárokkal? 
Majd hozzá teszi: ennél azért többet várt volna a közismert politológustól.