Az értelmiség útja ki tudja hová?

MEGJELENT: 2018. augusztus 1. | SZERZŐ: Bálint Botond

Sok társadalomtudomány, szociológia iránt érdeklődő ember számára volt meghatározó élmény Konrád György és Szelényi Iván 1973-74-ben írott közös tanulmánya, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. A könyvet Magyarországon írták, de csak 1989-ben adták ki itthon, a rendszerváltást közvetlenül megelőző évben. A híre persze megelőzte, sokat beszéltek róla „értelmiségi körökben”. Ez akkoriban azt jelentette, hogy nemcsak bölcsészek, hanem tanárok, orvosok, mérnökök és egyéb furcsa szerzetek is olvastak ilyesféle könyveket. Én a magyar kiadással találkoztam először, úgy, hogy valamilyen politikai gazdaságtan órán egy időben eszmélő fiatal oktató (egyébként az intézmény expárttitkára) már évekkel korábban beszélt róla.

Kép forrása

Mindig is az újraolvasás híve voltam
A könyv most azért került kezembe, mert módom volt Szelényi Ivánnal találkozni és az én korosztályom számára őt alapvetően az a könyve köti a magyar valósághoz. Fel akartuk eleveníteni azt az érzést, amelyet majd harminc éve az első olvasáskor átéltünk, mert akkoriban volt először lehetőség olyan elméleti könyveket olvasni, amelyek „kigondolkozva” a közvetlen marxista doktrínából tettek kísérletet a valóság leírására. Döbbenten állapítottuk meg a feleségemmel, hogy a szöveg ma is mennyire friss és eleven, képes visszavinni az embert az időben, nem csak 1989-be, hanem a hetvenes évek igazi szocializmusába. A tartalom sem kopott meg, legfeljebb nem aktuális, de megőrizte mégis a relevanciáját a jelenünkhöz. Belelapozva a könyvbe azonnal láttuk a vörös drapériát, az aszparáguszt, a vizes kancsót poharakkal az asztalon, az elmaradhatatlan Lenin büszttel és a konfekcióöltönyös korpulens elvtársakat, akiknek tekintetében van valami, amit csak sok száz órányi párttaggyűléssel és szakszervezeti értekezlettel lehet beültetni az ember agyába. Újra éreztük az egésznek a szagát! Pedig mi még gyerekek voltunk, sőt kisgyerekek a hetvenes években, nem is beszélve a klasszikus korszakról, a hatvanas évtizedről.
A két szerző különös és különböző életutat járt be a könyv megírásából következő hercehurcák okán, Szelényi Iván „kivándorolt”, míg Konrád György itthon maradt és mintha még könyvei is megjelentek volna rendszeresen, a nyolcvanas években már bizonyosan. Annak idején nagy élvezettel olvastuk őket, egészen 1991-ig, Az újjászületés melankóliája című esszékötetig, amellyel Konrád „kimutatkozott” minden olyan olvasójának, akiben egyáltalán felmerült a gondolat, hogy nem az SZDSZ-re szavaz örökkön örökké. Konrád György visszamenőleg vált olvashatatlanná, ami egy politikusnál természetes, de ő továbbra is írónak hitte magát. Szerintem ennek a könyvnek a társszerzősége lesz az egyetlen, ami túléli, de mi például konkrétan a könyvet az „Sz” betűnél tarjuk, mert mi is tudunk gonoszak lenni.
Az első elolvasásból csak néhány konkrétumra emlékeztem, de az előszó legjobb poénjára nem, miszerint: „A hatvanas évek eleje óta viszont a kritikus különbségtétel „bürokrácia” és „értelmiség” között egyre problematikusabbá válik, egyre nyilvánvalóbb, hogy az értelmiséget több kapcsolja a bürokráciához, mint ami elválasztja tőle.” A bürokrata szó akkori jelentéstartománya sokkal negatívabb volt, mint manapság, a bürokrata szó személyes rossz tulajdonságként is funkcionált, ráadásul némi kapitalista jellegű, kizsákmányoló felhangja is volt. Hát nem kétséges, hogy a szerzők nem nagyon kezdték el méricskélni, hogy megírhatják-e a valódi gondolataikat. Valahol nagyon tetszik, hogy a gondolkozás szabadságának vágya ennyire erős volt bennük, hogy a dolgok végiggondolását fontosabbnak tartották, mint a saját sorsukat. Kár, hogy Konrád György ennek a gondolatnak a fontosságát nem őrizte meg az elméjében és olyan látványosan veszítette el a „kigondolkozásra” való képességét. 
Felettébb tanulságos egyébként, hogy a marxizmus és a később belőle kisarjadó társadalomtudományos fogalomkészletek, axiómák, módszertanok, mennyire relevancia nélküliek már alig ötven év távlatából is. Szelényiék könyve a genetika és az evolúciós tudományok tulajdonképpeni felvirágzása előtt született. A szociobiológia, a pszichológia különböző irányzatai később számtalan kérdést megválaszoltak az ember viselkedésével és szociális jellegzetességeivel kapcsolatban. Ezek az ismeretek azonban ugyanúgy nincsenek benne ma a társadalomtudományok tudáskészletében nyugaton sem, mint ahogy a könyv születésének idején a keleti blokk tudományos közéletére sem gyakoroltak nagy hatást. A kommunista rezsimek vulgáris szcientizmusa ugyanúgy nem tudott mit kezdeni az evolúciós elméletek bonyolultságával, mint a posztmodern liberális társadalomtudomány, amely egyszerre antievolúcionista és primitív módon antimaterialista. Szelényiék könyvének emberi viselkedésre adott rejtett magyarázatai viszont nem ellentétesek a természettudományos igényű gondolkodással, a jelenkorival sem, tehát értelmes, tanulmányozható lenyomatai a kornak és a korban szokásos „emberi működésnek”.

Kép forrása

Próféciák
Tudom, hogy úgy fog tűnni, csak az előszót olvastam el, de nem mehetünk el olyan mondatok mellett, amelyek a hatvanas-hetvenes évek fordulójának, mára már elfelejtett tudományfilozófiai vitáinak fényében és a jelennek fényében is különösen jelentőségteljesek.
„A huszadik századi társadalomtörténetben azonban döntő változások mutatkoznak,……, legújabban pedig a transznacionális gazdasági szervezetek technokratikus világhatalmának előjelei, s ezek lényegében befolyásolják az értelmiség helyzetét a társadalmi struktúrában.” Jóserejű szavak.
Hasonlóan megrázó gondolatok azok is a párt hatalmi monopóliumáról szóló fejezetben, amelyekben az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján önmagukban is megmagyarázzák, hogy a világos struktúrák ellenére miért van az, hogy minden elvileg demokratikus rendszerben végül a hatalom egyes, azt megszerző emberekhez kerül és nem oda, ahová eredetileg a rendszer megalkotói telepíteni akarták. A hol és ki hozza a döntéseket problémája a szocializmusban volt a legvilágosabban megragadható, mert mindenki tökéletes pontossággal tudhatta, hogy a rendszer leírása szerint a dolgozó népnél található hatalom kinél lelhető fel végül. Ahogy az is világos volt, hogy a hatalom formális és informális szétporlasztása hogyan történik meg. Ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy a nomenklatúra tagjainak egyedi hatalma személyes tulajdonságaiktól és kapcsolatrendszerüktől sokkal jobban függ, mint a formális kritériumoktól. Mégis kényelmetlen volt kimondani, hogy a szocializmus működéséből az következik, nem lehet olyan emberi „társadalmat” létrehozni, amelyre ezek a diszfunkciók nem lesznek pontosan ugyanennyire jellemzőek.
Számomra a dolgok vége felé az értelmiség fogalma elenyészik és a könyv a marxizmus tipikus bűnébe esik, ugyanis néhány fogalommal operálva akarja leírni az emberi viselkedések elrettentő sokféleségét. Az értelmiség nem jutott sehol hatalomra, sőt rövid életű beleszólása a történelem menetébe ocsmányabbra sikeredett, mint bármi, amit az emberi „értelem” hatalmi, politikai köntösben elkövetni tudott valaha is. Legújabban pedig olyan eszközökkel látta el, már szakbarbárrá sorvadva a technokrata emberfajtát, amely az egykori diktatúráknál sokkal rémesebb jövő „előállítását” teszi lehetővé korunk elmebetegei számára.

Kép forrása

A létező szocializmus keserűsége
A szocializmus eredeti formájában kizárta a független értelmiségi létezésének lehetőségét, pontosabban az értelmiségi létforma alapvető szükségleteit. Ilyenek a függetlenség, más gondolkodási struktúrákhoz, paradigmákhoz való szabad hozzáférés, a gondolatkísérletek lehetősége, vagyis a szabad beszélgetés, stb. Haldoklásának évtizedében, a nyolcvanas években azonban elveszítette már az erejét és hagyta, hogy a függetlenség bizonyos formái megjelenjenek. De akkor már mindenki, aki ötvennél fiatalabb volt, a szocialista oktatási rendszer és a marxista gondolkodási rendszer köpönyegéből bújt elő. Mint könyvünk mutatja végül is a marxizmus marxista fogalomhasználattal és gondolkodásmóddal is lerombolható, de máig nem értem, hogy azok, akik ezt meg tudták tenni, miért is váltottak át egy másik doktriner ideológiára a tényleges szabadság helyett. Akárhol nyitom ki ezt a könyvet, mindig annak a bizonyítékát lelem meg, hogy csak a mindennapi szabadság számít, a mindennapok élhetősége, mert a nagyobb, értelemszerűen képzetes szabadság lehetetlen. A szocializmus Szelényiék szerint maga az idealizmus tagadása. Miért termelt ki mégis annyi idealistát?
A kommunizmus, nekünk itt Magyarországon a szocializmus, gyakorlata a lehető legnagyobb csalódás. Mindenki, aki azt gondolta, legalábbis egy darabig, hogy a társadalom-mérnökösködés lehetséges, hinni szerette volna, hogy az ember kibújhat a bőréből és a szocializmus lehetséges. A hetvenes évek végére, amikor már volt értelmezhető információáramlás a szocialista országok között, egyértelművé vált az is, hogy a szocialista országok pártvezetőinek elmeállapota a legnagyobb különbség a létező szocializmusok között és a kulturális különbségek játszanak még meghatározó szerepet, de a szocializmus nemzeti kísérletei, mint adminisztratív, formális programok, minden látszólagos különbség ellenére mindenütt látványos és egyértelmű kudarcnak bizonyultak. Ez Szelényiéknek is egyértelmű. Talán hamarabb jöttek erre rá, talán alaposabban dokumentálták az elméletüket és bizonyosan tanulságosan és szórakoztatóan írták meg, de a kérdés megmaradt, magukra nézve, mint értelmiségiekre és értelmes lényekre nézve levonták-e a szükséges következtetéseket? Vagyis azt, hogy aki egy ideológiát meghalad, annak minden ideológiát meg kell haladnia. Legalább annyira, hogy tényleg elmondhassa magáról, hogy független.
Egy jó könyv két jó tulajdonsággal rendelkező beszélgetést tesz lehetővé. Egyrészt szinte mindenről lehet beszélgetni vele kapcsolatban, viszont másrészt mégis készteti az embert valamiféle tématartásra. Nem tudom, hogy a szocializmus után születetteknek elmondja-e, amit kell, de azt tudom, hogy nekünk, akik átéltük azt a kísérletet, sok mindent megmagyaráz. Ez a halhatatlansághoz nem feltétlenül elég, de az élők és gondolkodók („az értelmiségiek”) emlékezetéhez bizonyosan.


 



Megosztás