A kritikusi etikáról

Sokáig haboztam e cikk megírása előtt, mert nem sok kedvem volt vitába szállni egy olyan tanulmánnyal, amelynek minden mondata arról árulkodik, hogy a szerzők a porba akarnak tiporni egy olyan fordítót, aki életcéljául tűzte ki Marcel Proust remekművének újrafordítását és már az ötödik kötetet tette le az asztalra.

Kép forrása

Hibátlan fordítás nem létezik
A Buksz Elektronikus Periodika 2017. 29. évfolyam 2. számában Ádám Péter és Albert Sándor tollából Proust – bikkfa nyelven címmel hosszú, lábjegyzetekkel ellátott, tudományos igényű bírálat jelent meg Jancsó Júlia Proust-fordításáról. (Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Ford. Jancsó Júlia, Atlantisz, Bp., 2017). 
Bevezetőjükben a szerzők figyelemre méltó fejtegetésekbe bocsátkoznak a fordítás mibenlétéről és céljairól. De, ami a lényeg, Jancsó Júlia fordításáról ezeket olvassuk: „az új magyar Proust, Az eltűnt idő nyomában újonnan megjelent első kötete (a meghökkentő Swannék oldala alcímmel) ebből a szempontból nagy csalódás, bár tagadhatatlan, hogy a könyvnek egyáltalán nem volt rossz a kritikai fogadtatása. Magyar Miklós például az online Könyvkultúra Magazinban „ihletett fordításnak” tartja Jancsó Júlia munkáját, olyan „kivételes fordítói teljesítménynek”, amely „előtt fejet kell hajtanunk”.Ugyancsak elismerően ír a könyvről Angyalosi Gergely az Élet és Irodalom, valamint Sipos Balázs a Magyar Narancs hasábjain.” (Talán nem véletlenül).
Itt jegyzem meg, hogy az említett cikkemben én ezt írtam: „hibátlan fordítás nem létezik. Mégoly fontos rész elhibázott fordítása sem határozza meg a fordító munkájának minőségét. A mérce az eredeti mű stílusának, hangulatának visszaadása. És e tekintetben mind Gyergyai Albert, mind Jancsó Júlia munkája előtt fejet kell hajtanunk.” Ha valaki elolvassa cikkemet, láthatja, hogy számos problémás részt említek. Ha már a fordítások problémáinál tartunk, nem kell messze menni, maga Ádám Péter és fordító társa, Kiss Kornélia Albert Camus, Az idegen című fordításából ugyancsak a Könyvkultúra hasábjain hosszú cikkben soroltam fel a fordítói hibákat. Proust kötete Camus regényének mintegy nyolcszorosát teszi ki terjedelemben. Arányaiban Ádám Péterék legalább annyi melléfogást követnek el, mint Jancsó Júlia. Ennek ellenére, csakúgy, mint Szentkuthy Miklós Joyce fordítása, amely helyenként köszönő viszonyban sem áll az eredeti szöveggel, Az idegen nagyon szép, helyenként zseniális átültetése Camus szövegének. 

Kép forrása

Mit jelent az első mondat?
De térjünk vissza Ádám Péterék cikkéhez. Teljes joggal időznek el a Proust-regény első mondatának fordításánál, hisz ebbe mindegyik fordító bicskája beletört. Én magam ezt írtam Gyergyai és Jancsó fordításáról: „Az eltűnt idő nyomában első mondata: „Longtemps, je me suis couché de bonne heure.” A „longtemps” határozószó a mondat élén egy folyamatos, megismétlődő cselekvés kifejezője, ami után „je couchais” (imparfait) kívánkozik. Ezzel szemben Proust „je me suis couché”-t (passé composé) ír, ami szemben áll a „longtemps” jelentéstartamával. Gyergyai Albert fordításában a mondat így hangzik: „Sokáig korán feküdtem le.” Jancsó Júliánál: „Jó ideig korán feküdtem.” A „longtemps”-ban benne van a regény témája és utolsó szava: „temps” (idő). Ezért szerencsés Jancsó „Jó ideig” fordítása. Ugyanakkor a „je me suis couché”-t Gyergyai „feküdtem le” fordítása adja vissza pontosabban.”
Ádám Péterék ezt mondják: „Az ambivalens longtemps meg a passé composé össze nem illéséből származó feszültséget nem lehet magyarul visszaadni, de ha ez a befejezettség „nem jön át”, ha ez a befejezettség elvész, mint Jancsó Júlia fordításában, az egész első mondat értelmetlenné válik. Ezért a magunk részéről efféle megoldást javasoltunk volna: Volt idő, amikor (én is) koránfekvő voltam. Ebben a megoldásban persze feláldoztuk a longtemps-t, de ez nem olyan nagy veszteség, mert a mondat amúgy is sugallja, ráadásul így az első mondat jobban kifejezi eredeti funkcióját, és jobban is kapcsolódik, gördül tovább az utána következőkhöz. Ebben az indításban érzésünk szerint inkább benne van az a jelentéstöbblet, amiből azután az egész regényfolyam ki tud bontakozni.”
Ezzel az okfejtéssel van néhány gondom. 1. A Volt idő, amikor (én is) koránfekvő voltam mondat miként sugallja a ’logtemps’ (hosszú ideig, hosszú időn át) folyamatosságát? 2. Valóban „jobban kifejezi eredeti funkcióját”? Mi a mondat eredeti funkciója? Az hogy Proust egy hosszú ideig tartó cselekvésre utal. Így a Jancsó-féle ’sokáig’ mindenképpen helytálló az első szó fordítására. 3. Ádám Péteréknek az a kitétele, hogy az általuk javasolt első mondat „jobban kapcsolódik, gördül tovább az utána következőkhöz”, számomra értelmezhetetlen. Semmivel se kapcsolódik és gördül jobban, mint a Gyergyai- vagy a Jancsó-féle fordítás. 4. A zárójelbe tett „én is” nyilvánvalóan suta megoldás.

Kép forrása

Hiba vagy erény
Ádám Péterék részletesen felsorolják Jancsó Júlia fordítási hibáit és ezek a kritikák a legtöbb esetben helytállóak. Akadnak azonban nagyon is vitatható észrevételek, amelyek közül csak néhányat említek. 
„Ugyancsak reália a tirer le cordon (304. old.) metonímia: a zongoraművész nagynénjéről van szó Verdurinék szalonjában, aki, ha igaz, házmesterként kezdte – erre utal az ’éjszakai kapunyitást’ jelentő kifejezés: a házmesternek éjnek idején fel sem kellett kelnie, csak fektében meghúzta a zsinórt, és már nyílt is a kapu. Csakhogy itt a kétes származás, a lenézett foglalkozás a lényeg, nem pedig a kapunyitás hogyanja, ezt egyenesen be is lehetett volna írni a szövegbe, és nem bonyolítani tovább a dolgot a magyarban amúgy is furcsán hangzó „kapuzással”. Véleményem szerint a „kapuzás” szó kimondottan leleményes Jancsó Júlia részéről, ha másért nem, mert hangulatában is utal egy régi, már elfeledett szokásra.
Máshol: „A fordító – abban a naiv hitben, hogy az irodalom egyenlő a választékos nyelvhasználattal – papírízű, színtelen, sőt, ha fordításra is alkalmazható ez a szó, giccses szöveget állított elő. A hol indokolatlanul archaizáló, hol emelkedetten „vasárnapi” nyelvhasználat mesterkéltsége teljesen ellaposítja és elszürkíti ezt a világirodalmi rangú szöveget. A fordító következetesen használ régies, a köznyelvből kikopott szavakat. Így lesz arc helyett orca, rátalál helyett rálel, előbb helyett imént, és helyett s, világosban helyett napvilágnál, régi helyett ódon, gyorsan helyett szaporán, nézett helyett pislantott, feltesz (például orra szemüveget) helyett biggyeszt, szomjazik helyett szomjúhozik, alszik helyett szunnyad, gondolta helyett vélte, recept helyett vény, észrevesz helyett megpillant, sír (ige) helyett óbégat, egy kicsit helyett némiképp, munka helyett dologidő stb. Emellett az állandó ó-zás és édesanyámozás- édesapámozás is rendkívül zavaró. Ez az ünnepélyesen választékos nyelvhasználat nemcsak, hogy nem illik Prousthoz, de hiteltelen is az olyan fordító esetében, aki látnivalóan még a határozatlan névelő igényes használatával sincs tisztában, és hadilábon áll az egyeztetéssel meg a helyes magyar szórenddel. A fordítás nem adja vissza a prousti stílus egyediségét, stilisztikai identitását (mondanunk sem kell, a szereplők nyelvi identitását sem), de nem is adhatja vissza, mert a szövegből egyértelműen kiderül, hogy a fordító anyanyelvi kompetenciája nem elegendő egy ilyen jelentőségű és rangú mű megszólaltatásához.”
Az arrogáns, dehonesztáló stílusú idézetben Ádám Péterék azt kifogásolják, hogy Jancsó Júlia a köznapi szavak helyett irodalmi, régies kifejezésekkel él. Hát ez nem hibája, hanem egyik erénye Jancsó fordításának. E szavak hangulatukban visszamennek a prousti regény idején használatos magyar szóhasználatra. 

Kép forrása

Osztrigatenyészet?
Egy helyütt Ádám Péterék egy apró tévedés korrigálásaként vaskos fordítói hibát követnek el. Egy szálloda szobáiról van szó, amelyeket egy bajor kárpitos munkái díszítenek. Marcel szobájában alacsony, tükrös szekrényekkel ellátott könyvespolcok állnak. A tükrökben egy tengert ábrázoló kép különböző részei tükröződnek. Az inkriminált rész az eredetiben: „telle ou telle partie du tableau changeant de la mer se reflétait, déroulant une frise de claires marines, qu'interrompaient seuls les pleins de l'acajou.” Jancsó Júlia fordításában: „a tenger állandóan változó képének hol ez, hol az a részlete tükröződött, áttetsző tengeri látképek frízeként, melyet csak a tömör mahagóni részek törtek meg.” Nos, Ádám Péterék kifogásolják az áttetsző szót: „a claire (marine) (523. old.) nem jelző, hanem főnév (jelzője is van), jelentése pedig nem „áttetsző” (401. old.), hanem ’[osztrigatenyésztésre szolgáló] sekélyvizű tengeri medence.’” Igaz, hogy ilyen jelentése is van a szóösszetételnek, ám az felkelthette volna Ádám Péterék gyanúját, hogy Proust Balbec strandjáról beszél, amikor az említett képet felidézi és szó sincs osztrigatenyésztésről. Egyébként is nehezen képzelhető el, hogy egy szállodai szobába osztrigatenyészetet ábrázoló festményt helyeznének el. A ’claire’ szónak a festészetben van egy olyan jelentése, ami a kép megvilágított részét jelenti, erre utal hát Proust a „claire marine”-al. Igaz, hogy Jancsó Júlia fordítása sem fedi pontosan az eredeti szöveget, ám Ádám Péterék javaslata enyhén szólva is nevetséges. 
Érdemes itt egy kis kitérőt tenni annak igazolására, amiért Proust ezzel a ritkán használt kifejezéssel él. Regényében lépten-nyomon nagy művészek festményeit hívja segítségül, hogy láttassa, amit leír. Ő maga lelkes látogatója a Louvre-nak és a párizsi és külföldi kiállításoknak, olvassa a művészeti folyóiratokat, ahol publikációi is megjelennek. Az eltűnt időben felfedezhetjük a legnagyobb mesterekre való utalásokat (Giotto, Botticelli. Vinci, Véronèse, Breughel, Rembrandt, El Greco, Watteau, Gustave Moreau, Monet, Manet, Renoir, stb.). Hogy csak a most szóban forgó, első kötetnél maradjunk, Odette szerelmével kapcsolatosan írja Proust: „Amint hosszan elnézte ezt a Botticellit, a maga Botticellijére gondolt, amit még ennél is szebbnek vélt, s ahogy közelebb húzta Cippóra fotográfiáját, úgy vélte, Odette-et szorítja a szívéhez.” 

Kép forrása

Kit minősít a minősítgetés? 
Nemcsak a fordító, a jegyzetíró Karafiáth Judit is kap hideget-meleget Ádám Péteréktől, akik hosszasan sorolják, melyek a felesleges és melyek a hiányzó lábjegyzetek a kötetben. „Rejtély, hogy a jegyzetíró, aki évtizedekig tanította Proustot az ELTE Francia Tanszékén, és egy értő Proust kismonográfiának is szerzője (Karafiáth Judit: Az eltűnt idő nyomában. Akkord, Bp., 2007. Talentum Műelemzések), hogyan adhatta nevét ilyen kontár vállalkozáshoz.” – írják a szerzők. Ehhez a megjegyzéshez mindössze annyit fűznék hozzá, hogy Karafiáth Judit, Proust legjobb magyarországi ismerője, biztosan nem adta volna a nevét Jancsó Júlia fordításához, ha azt nem látja méltónak Proust szövegéhez.
Végezetül, amiért megírtam ezt a cikket, az az etikai kérdés, hogy egy valós vagy valósnak vélt kritika nevében lehet-e olyan túlzásokba esni, mint Ádám Péterék, akik többek közt így minősítik Jancsó Júlia munkáját és magát a fordítót: „Néha olyan érzése támad az embernek, mintha a fordító a magyar szavak jelentésével sem volna egészen tisztában.” Máskor „az idiotizmus határát súrolónak” tartják a szöveget. Mintegy konklúzióként pedig leszögezik: „Hogy ez a Proustot megcsúfoló és az olvasót csúnyán félrevezető többkötetes szörnyszülött egyáltalán világra jöhetett, abban nemcsak a fordítót Tengelyi László-díjjal is jutalmazó – de ezt leszámítva igényes – kiadó a ludas. Ludas ebben a budapesti Francia Intézet is, amiért úgy osztogatja nagyvonalúan az anyagi segítséget, hogy közben eszébe se jut, hogy előzőleg megnézze, mire is adja ki a pénzt, hogy az a fordítás színvonalas-e, és megérdemli-e a támogatást.”