Vendéget látni, vendégnek lenni

Ha választani lehetne, én a 19. század végétől a második világháborúig tartó időszakra szavaznék. Rajongok a békebeli hangulatért. Amikor csak időm engedi, rózsalugasban üldögélek a siófoki kikötőben, korzózom Füreden, perecet eszem az Állatkertben, rétest veszek a Normafánál, szánkózom a Mátrában, kedélyesen fröccsözöm a kerthelyiségben, muskátlit ültetek az ablakba, vagy Hot Jazz Band koncerten koptatom a parkettet valamelyik klubbban. Persze van, amit még én sem próbáltam: a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum az elsők közt szerepelt a kívánságlistámon. 

Műemléktől főpincérig 

Kérőmmel kéz a kézben csattogtunk végig az óbudai Fő tér macskakövein. Kandelábertől műemlékig, műemléktől főpincérig andalogtunk, mire rájöttünk, hogy rossz helyen keresgélünk. Átevickéltünk hát az Árpád-híd másik oldalára, ahol a templomot megkerülvén, sörkertet elhagyván meg is érkeztünk a múzeum kapujához. Egy rongy a felnőtt belépő (ha randid van, kettő, ha pedig családod, kedvezményes). Undok teremőr és recsegős parketta nincs, csupán a pénztáros és társalkodónője duruzsolnak a pult mögött. 
Mint ahogy az egy rendes múzeumban lenni szokott, van állandó és időszaki kiállítás is. 
Az állandó kiállítás két részből áll. Az egyik a vendéglátás színtereit mutatja be a vendéglátás aranykorából. Megcsodálhatunk egy korabeli cukrászműhelyt, cukrászdát, éttermet, kávéházat, szállodát, valamint egy kompletten berendezett polgári lakást is (illemhellyel, cselédszobával, fürdőszobával, konyhával, kamrával és ebédlővel). Az enteriőrökön kívül szép számmal láthatunk üvegvitrinekbe rendezett használati tárgyakat. A cukrászműhely eszközeiről első ránézésre inkább a spanyol inkvizíció jut eszünkbe, mint egy finom desszert. A vendéglő túlcizellált eszcájgjai zavarba ejtően sokfélék, ezek megfelelő tálalása külön szakterület. 
Szerencsére nemcsak nézni lehet, hanem (a jelölt helyeken) fogdosni, emelgetni, kukucskálni, fiókokat húzogatni, zörögni és rámolni is. Persze ez inkább a kevésbé sérülékeny tételekre vonatkozik, nem pedig a herendi porcelánra. Majdnem minden teremben található interaktív tábla a falon, amivel egyrészt jól le lehet kötni a mai ifjúságot, másrészt tényleg nagyon informatív és szórakoztató. Nyomkodhatunk térképeket (amelyek a leghíresebb cukrászdákat vagy éttermeket mutatják), csoportképeket (a Hubertus étterem konyhai személyzetének minden tagjára külön rákattinthatunk, ezáltal beható ismereteket szerezhetünk Karcsi, a pincér munkaköréről, vagy Mici, a takarítónő anyagi körülményeiről), valamint értékes pontokért cserébe kvízkérdésekre válaszolhatunk. (A Parisien Grill mulatóban a foxtrott volt a menő – én eltaláltam.)
A vendéglátás színtereit kiegészíti még egy látványraktár is, ahol órákig lehet bogarászni a különféle segédeszközök, árucikkek, reklámtárgyak, dobozok közt. A szemfülesek homárvillát, táncrendet és csizmahúzót is találhatnak a készletben. 

Reklámfilmek, makettek, dokumentumok

A kiállítás másik része a magyar kereskedelem két évszázadának történetét mutatja be. A vásárok világától kezdve a szocialista közértig itt is minden játszik: bemehetünk Stühmer csokoládéboltjába, egy vaskereskedésbe vagy egy csemegeboltba. Meinl Gyula üzletébe is benézhetnénk, de azt sajnos államosították, helyette viszont szemügyre vehetjük a Fekete Kutya Drogéria kirakatát. 
Az állandó tárlat mellett helyett kapott még az „Ez sör! A sernevelőktől a sörgyárig” című időszakos kiállítás, mely minden bizonnyal a férfiak kedvence lesz, míg az „IBUSZ …mert úton lenni jó!” a nyugdíjas korosztálynál pendíthet nosztalgikus húrokat. Ugyan én sem férfi, sem nyugdíjas nem vagyok, mégis lenyűgöztek a korabeli reklámfilmek, makettek, ilyen-olyan dokumentumok, lepárlók és cefretárolók. Úgy érzem, legközelebb már nemcsak érzésből, hanem helytálló ismeretek birtokában fogom támasztani a pultot a söntésben. 
A „Nekem soha nem volt otthonom...” – Krúdy Gyula budapesti életének színtereit bemutató kiállítás, bájos, ám itt jóval több a betű, mint a bemutatott tárgy vagy bútor. Vagyis van is Krúdy Gyula meg nincs is, de legalább az az egy-két terem nem áll üresen a múzeumban.  

Békebeli élmény
Miután minden termet végiglátogattunk, szokásomhoz híven lehorgonyoztam a múzeumshop könyvespolcánál. Nyílván minden kell, de csak egyet választhatok. Na jó, kettőt. Az egyik a 19. század cukrászatát bemutató könyv, a másik pedig… Na várjunk csak! A múzeum ötven éves fennállása alkalmából megjelent „Vendéget látni, vendégnek lenni” című kiadvány tartalmaz minden leírást, dokumentumot és fotográfiát, amit a kiállítótérben bemutattak. Az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, hiszen az olyan megszállottaknak, mint én, kincs az ilyen könyv. (Viszont teljesen fölöslegesen – és illegálisan – fotóztam le mindent az utolsó kiskanálig.) 
Nem baj! Vidáman csengettem ki a jelképes árat, és már a hazafelé úton belevetettem magam a konkrét és jelképes időutazásba. Még nem könyv, de már nem is brosúra: egy puhafedeles, szépen szerkesztett, modern kiadvány, tele jobbnál jobb képekkel. Tematikája szerint újrajárjuk a kiállítás helyiségeit, ami lehetne száraz és tárgyilagos, ám minden fejezetben (egy alfejezet erejéig) behoznak egy személyesebb szálat, ami sokkal színesebbé és átélhetőbbé teszi a békebeli élményt. Ilyen például a Cukrászműhelynél az Egy cukrászdinasztia: az Auguszt család, vagy a Kávéháznál az Egy főpincér: Reisz Gyula című fejezet. Szép Ernő szavai következnek: „Nincs azóta főúr se a New-Yorkban, se a többi flancos kávégarázsban, mióta Gyula nem áll oda a márványasztalhoz az ember elébe, azokban a lágy, kényelmes, szinte beteges schevreaux-cipőkben, egy elmerült államtitkár engedékenyen figyelmes arcával hátrakapva a lüszterkabát alá, az aprópénztáskába szórva galvanikusan az ujjait… és halkan szólalva, mint a lépése. 
– Tessék.
(…) Ha nincs Gyulánk, éheztünk volna. Elvadultunk volna. A nevetés kipottyant volna a szánkból, örökre talán. (…) Odasétált, kérem az emberhez, mint minden főúr és azt kérdi, minekutána specialista pillantást vetett a betegre: mennyivel szolgálhatok?
Ő. A főúr. Én fogyasztottam, én tartozom. És ő az, aki pénzt fog adni. A fizetőpincér.
Igen. Gyula a szónak az egyenes értelmében fogta fel a fizető szerepét. Fizetett.
A differenciát fizette, ami az illúziónk meg a sorsunk közt volt és ami volt a keresetünk meg a könnyelműségünk közt, és azt a differenciát, amit ő érzett a becsünk meg a megbecsültetésünk közt.(…)"


Példa az aranykorból
De nem csak próza van ám, muzikális alkatúaknak ajánlanám a „Havi kétszáz pengő fixszel” című Rozsnyai-Vadnay slágert, valamint Mozsár Zsiga zenekarát a ceglédi Papagájból. Az sem fog csalódni, aki egy kis pornográf tartalomra szomjazik: a férfiakat lehengerlő Hiller görlök, vagy a Moulin Rouge tánckara gondoskodik a fülledt hangulatról. Aki pedig a régi étlapok olvasgatása közben megéhezett, (ám nincs elérhető távolságban nagymamája-anyukája), még pörkölt receptet is talál a könyvben. Akinek viszont ez sem elég, annak ott van a könyv végén a válogatott bibliográfia további tájékozódásra. 
A múzeum és a kiadvány nem csak vendéglátói, de fogyasztói szempontból is hasznos és érdekes. Ha másra nem, hát arra jó, hogy emelje az igényszintünket és példát mutasson az aranykorból, amikor a vendéglátás még jóval többet jelentett a profit maximalizálásnál. Ahogy a kiállítás brosúrájában is fogalmaznak: „a vendéglátás ugyanolyan szerves része egy ország kultúrájának, mint a zene, az irodalom vagy a tudomány”. Próbáljuk meg visszahozni a visszahozhatatlant, ne érjük be kevesebbel!

Képek forrása