Lekvár

Tüzesen süt le a nyári nap sugára, az ég tetejéről a végtelen eperföldre. Szerencsétlenségemre anyám a „szedd magad” mozgalom híve, így (május-június környékén) kötelezően fakultatív jelleggel elvárja, hogy együtt szívjunk a mezőn, és szedjük az epret kosárba. Órákon keresztül guggolunk a bokrok felett, amitől nekem rettenetesen zsibbad a lábam, folyik rólam a veríték, a folyton körülöttünk döngicsélő méhecskék pedig komoly veszélyforrást jelentenek. Nálunk az epernek két útja lehet: az egyik az, hogy megfőzzük lekvárnak, a másik pedig az, hogy felkockázzuk, és egy kiló cukorral összeforgatva „frissen” fogyasztjuk. Bennem ettől az inkvizíció-szerű gyümölcsszedéstől olyan ellenállás alakult ki, hogy leginkább a halálba kívántam az eprecskét. Ami apukámnak gyerekkorában a szőlő volt, az nekem a földieper. Pedig mondják ugye, hogy a saját munkád gyümölcse így meg úgy, de ez engem pont nem motivál. Én mások munkájának gyümölcsét is ugyanúgy tudom élvezni, mint az enyémet, sőt még jobban is. 

A kettesszámú rémálmom
Ám az eper leszedésével még nem ér véget a történet: hazaérvén megpróbálok felszívódni, és a hűvös szobában meghúzni magam. Ekkor anyukám elrikkantja magát, hogy jönni kell csumázni. Ez a kettesszámú rémálmom: ahogy a ragadós eperlé lassan folyik végig a karomon, hogy aztán a könyökömről lecsöppenve összemaszatolja a ruhám. És még jól ki is kapok… 
Értelemszerűen ezután kezdődik a lekvár főzés maga, amiben szerencsére nem kell segítenem, mert az veszélyes üzem. Az elkészült lekvárokat úgy őrzi anyám, mint a Szent Grált (vagy több kicsi Szent Grált celofánnal a tetején). Nem lehet csak úgy hirtelen felindulásból bontani, hiszen akkor januárban mit teszünk a palacsintára? A dunsztra meg külön haragszom, hiszen engem, soha de soha nem takargattak be olyan műgonddal, ahogy ezeket a nyavalyás befőttesüvegeket szokás. 
Hát ez volna a mi házi eperlekvárunk története. De mi van azokkal a lekvárokkal, amiket nem mi csinálunk, mégis háziak? Például az erdélyi ismerősök gyémántkeménységű szilvalekvárjai. Próbálja meg elkenni a Toldi Miklós. Vagy a biopiacos Rizike néni ribizlilekvárja. (Néhanapján elkap a tiroli virtus és megkívánom a ribizlit a wiener schnitzel mellé.) 1300 forint egy üveggel, de „házi”, meg „bio”, meg „kézműves”, meg „helyi”. Teljesen megszédültem a falusi marketing varázsszavaitól, a minőségnek meg ára van, ezt mindenki tudja. Hogyisne. Csak otthon derült ki, hogy Rizike néni lekvárfőző nagymester tekintélyes mennyiségű befőzőcukor segítségével kinyírta a ribizli savát az utolsó cseppig, cserébe viszont tett hozzá zselatint bőven, hogy meglegyen az a „kocsonyás jellege”. Hát fúj!
A bolti lekvárok pedig pont olyan szörnyűek, mint Rizike nénié, csak sokkal olcsóbbak. 

Vegyük könnyedén
Lekvárt hagyományosan kenyér, kalács, fánk, palacsinta, esetleg tejbegríz mellé eszünk. Ebből a fánk februárban, a kalács pedig inkább húsvétkor kerül az asztalra. Így marad 3 tétel a hétköznapokra, melyek közül kenyeret nem eszünk, hogy örökké gyönyörűek maradjunk, a tejbegríz szocialista csökevény, a palacsinta meg uncsi. 
Pedig egy lekvárnak még rengeteg izgalmas felhasználási módja lehet. Sültekhez, húsokhoz alig cukros gyümölcsszószok kiválóak, és különféle desszertek alkotóelemeként is nagyszerűek. Gondoljunk csak egy házilag elkészített tortára. A koncepció alapvetően a következő: piskóta, krém, piskóta, krém, piskóta és krém. Nem valami fantáziadús. De micsoda plusz élményt nyújt, ha a piskótát valamilyen jobb szesszel szaftosítjuk, majd megkenjük egy vékony réteg izgalmas-fűszeres lekvárral, és erre jön a krém? Vagy egy pohárdesszert színpompás elemeként? Vagy egy rétes töltelékeként? Szerintem a legtöbbünknek eszébe sem jutna. Éppen ezért hiánypótló Márk Szonja, az Édesem cukrászda tulajdonosának Főzz be és süss! című könyve. Szonja bebizonyítja, hogy a baracklekváron és vajas kenyéren túl is van élet, és hogy lekvárt főzni igenis rock’n’roll. Szonja tíz féle lekvárt mutat be, minden lekvárt három süteményrecept követ. Velem több ízben is előfordult, hogy először a desszertet kívántam meg, aztán nem volt mit tenni, lekvárt kellett főzni. A szerző arra buzdít, hogy vegyük könnyedén a befőzést, nem kell belerokkanni a tevékenységbe. Receptjeihez nincs szükség több rekesz gyümölcs, a leírások minden esetben egy kg gyümölcsről szólnak, amelyeket természetesen arányosan felszorozhatunk, ha mégis elkap minket a gépszíj. 

Fokozzuk az izgalmakat
A könyv elején egy lekvár gyorstalpalót olvashatunk, ami olyan kezdő háziasszonyoknak, mint én kincset ér. Hozzávalókra lebontva tárgyalja a lekvár elemeit, így külön részletezi a gyümölcs, a cukor, a pektin, a citrom, az eszközök, a hőfok, és a ráncteszt jelentőségét. 
A lekvárok között szerepel ringlólekvár fekete teával, narancslikőrös feketeribizli-lekvár, áfonya-szeder-citromfű lekvár, vörösboros fügelekvár, és ananász-lime-gyömbér lekvár is. Ha a nagyanyámnak mutatnám ezeket, biztosan befelé kezdene nőni a haja, de hát ez mégis csak a 21. század, hozzánk is begyűrűzött a gasztroforradalom. Ugye, mama? 
A desszertek közül a trüffeltortát, a feketeribizlis csokoládétortát, a kecskesajtos sajttortát, a fügés-almás rétest, a kolibri tortát, és a málnás-mandulás parfét említeném meg, hogy fokozzuk az izgalmakat. 
Nagyon tetszik a könyvben, hogy olykor külön keretes részben fontos háttérinformációkat közöl az adott süteményről, ezt sok hazai cukrász és szakácskönyv nélkülözi. Én például azelőtt nem tudtam, hogy a shortbread az egy skót omlós-vajas keksz, hogy mi fán terem a pain perdu, hogy mihez hasonlít a creme fraiche, vagy, hogy mi a szösz az a rugelach és eton mess. 

Édesem
A receptek nem mindennapiak, egytől egyig nagyon különlegesek, ám a szemfülesek találhatnak omlós tart tészta, palacsintatészta, kakaós és sima piskótatészta, parfé vagy habcsók receptet, amelyek a lekvároktól függetlenül jó szolgálatot tehetnek az örökké receptekre vadászó otthonsütőknek. 
Nálunk eddig a legépszerűbb a sacher cakepop volt, amiben egy hagyományos sacher torta főbb alkotóelemei vannak golyóméretűre összegyúrva, pálcára tűzve, végül pedig csokoládéban kimártva. Ez egyszerre dekoratív, újszerű, jópofa és sokkal finomabb és szaftosabb (lekvár, lekvár!), mint bármelyik cukrászdai szikkadt sacher. Széplelkűek dekoráció gyanánt kis virágszálat vagy masnit is köthetnek a hurkapálca végére, így izgalmas eleme lehet bármelyik esküvői desszertasztalnak.
A könyv fotóin az éles, fehér fények és a minimál tálalás dominál, nélkülöz bármilyen nagymama-féle abrosz- vagy vájling-nosztalgiát. Ez a letisztult és modern képi megjelenés „misem egyszerűbb” jelleget kölcsönöz a recepteknek, így aki nem vigyáz, az jóhiszeműen simán ráfuthat egy-egy hosszadalmasabb, bonyolultabb receptre is. 
A könyv kompakt méretének köszönhetően egy kisebb női táskában is vidáman elfér. Én is bedobom néha, hogy a buszon olvasgassam. Ennek persze pont semmi értelme, mert már korán reggel megkívánom az édességet, pedig a bikiniszezon már a nyakunkon van. Aki mégsem bír ellenállni (például én), az hívjon mentőt és vitesse el magát a Kis Rókus utcai Édesem cukrászdába és tesztelje a kínálatot. Csak aztán győzzük a cellulitisz elleni krémekkel!

Képek forrása