A Dukay család

Manapság nem divat családregényeket olvasni. Írni sem, amennyiben a család és a családregény hagyományos definíciójából indulunk ki. Zilahy Lajos sem népszerű író manapság. Pedig sem élete, sem történelem- és kultúraszemlélete nem időszerűtlen. Ha a magyar és európai történelem elmúlt kétszáz évét akarjuk elmesélni a gyermekeinknek akkor ez az ezerötszáz oldal szórakoztató – habár azért nem a manapság elvárt könnyűségű – alapot teremt erre.

Kép forrása

Megélt folytonosság
Az aczéli kultúrpolitika csodája, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó 1982-ben megjelentethette a nyolc évvel azelőtt elhunyt emigráns író három kötetesre bővített családtörténetét, amelyet egyébként Jugoszláviában adtak ki először a hetvenes években. Van abban némi bizonytalanság, hogy ez a magyar kiadás teljes-e, cenzúrázatlan-e, de az egész mű olyan mértékben ellentétes a marxista történelemfelfogással és művészetkoncepcióval, hogy ha húztak is belőle, az a lényeget nagy bizonyossággal nem érinti.
Zilahy Lajost mindenki a Halálos tavasz és a Két fogoly című művek szerzőjeként ismeri. A Halálos tavasz, mint film (1939), nyilván önálló életet él, de az 1922-ben megjelent eredeti regény hasonlóan sikeres volt. A Két Fogoly 1926-os és én, személy szerint nem voltam képes tíz oldalnál többet elolvasni belőle, mert annyira melankolikus, depressziós, rosszkedvű, mélabús, szomorú volt, ahogy tetszik. Pedig a Dukay család után próbálkoztam meg vele, azért mert az nagyon-nagyon tetszett. Amit egyébként, más Zilahy könyvekkel együtt, nagyanyám vett meg újra, mert a régiek elvesztek valamelyik menekülés, kilakoltatás során.
Zilahy nem titkoltan belülről a saját családja, általa is erősen megélt, folytonossága alapján írta meg Magyarország, a Magyar Királyság, a magyar nemzet, a magyarság történetét egy (fiktív) magyar főnemesi család hányattatásain keresztül. Ugyanakkor sikerült annyi kultúrtörténetet, filozófiát, iróniát és humort, mára elfeledett mindennapi apróságot, költészetet, valamint történetmesélési tehetséget összevegyítenie, hogy az eredmény felettébb élvezetes és szórakoztató, valamint hiteles legyen.
Talán a legfontosabb tanulság a Magyar Királyság utolsó százharminc évének történetében – amelyet a mai olvasó talán észre sem vesz, nem hogy megért – az, hogy mit is jelent alattvalónak lenni. Mit is jelent a mindenkori magyar király, illetve pontosabban a Szent Korona alattvalójának lenni.
Szerzőnk élettörténete, viszonyulása a mindenkori magyar politikai hatalomhoz kifejezte, hogy nem esett a szélsőségesség bűnébe, nem érezte feltétlenül szükségét annak, hogy azonos legyen a véleménye bárkivel is. A Horthy-korszak tipikus szerzője ő, olyan, aki méltányolja a rendszert, de kétségbe esve keresi megreformálásának útját-módját. 

Kép forrása

Arisztokraták
A Dukay család című regényét általában úgy szokták összefoglalni, hogy a „magyar arisztokrácia erkölcsi széthullásáról” szól. Azt hiszem, az ilyen minőségű megnyilvánulások értékelésére találták ki a marhaság kifejezést. Még az is vita tárgya, hogy a magyar arisztokrácia erkölcsileg széthullott-e vagy egyben volt-e valaha. Az viszont bizonyos, hogy ez a regény sokkal inkább szól arról, hogy mennyire nem volt egyszerű magyar arisztokratának lenni a Habsburg birodalomban, 1848 után, 1867 után, az első világháború előtt, alatt és után, Horthy idején, a második világháború éveiben, amikor a jövő lehetséges kimenetei egyre szűkülő pályán vezettek a tragikus véghez.
Zilahy részvétet érez a magyar arisztokrácia iránt, nem veti meg őket. Kritikája általános és határozott, de nem ellenséges. Ugyanis Zilahynak eszébe sem jut az a marxista ostobaság, hogy az arisztokraták maguk lennének felelősek arisztokrata voltukért vagy az, hogy az arisztokrataság nagyobb esélyt adna a kiválóságra, mint a póri származás. A jó neveltetés talán jobbá tesz, de a hitbizománnyal és az elithez tartozással együtt járó hatalmas kötelességek teljesítésére bizonyosan nem tesz képessé vagy alkalmasabbá. Zilahy üzenete inkább az, hogy a magyar arisztokrácia áldozata a történelemnek és nem felelőse olyan mértékben az ország balsorsának, mint ahogy azt mindenki a nyakukba szerette volna varrni Trianon és különösen a második világháború után.
Zilahy inkább hisz valamiféle „történelem” létezésében, valamiféle szükségszerűségben, mint abban, hogy a történelmet az egyes emberek cselekedetei csinálják.
Ez a regény egy történet, amelyben az emberi akaratok, szándékok és tettek a „történések” áradatában hánykolódnak, a történelem olyan kulissza, amely nem átrendezhető.

Kép forrása

Anekdoták
Zilahy rendszeresen nyúl anekdotikus elemekhez, mely műfaj a múlt megértésének és megértetésének fontos eszköze volt és mára sajnos teljesen kiment a divatból. A múlt megértésének, a kor hangulatának eszköze volt mindenkor az olyan történet, amelyben a kor nagyjait, jellegzetes figuráinak tipikus attitűdjeit, vélekedéseit, jellemgyengeségeit vagy éppen erős pozitív jellemvonásait, túlzottan erős valóságigény nélkül, de mégis hitelesen, a valóságot vagy annak egy fontos pontját kétségtelenül megragadva meséli el.
Szerzőnk gátlástalanul, jó értelemben gátlástalanul él is az anekdotikus eszközökkel. Ferenc József császárról páratlan anekdotakincs maradt fenn, jobban leírva, megragadva a dualizmus korát, mint számtalan tényekre törekvő történész precíz igyekezete. Fura dolog a történelmi folytonosság, az én nagyszüleim, felnőttként élték át a Horthy-rendszert és nem mulasztották el, hogy annak lényegéről, hangulatáról, mindennapi életéről érdemben és részletesen és a magántörténelem minden szubjektivitásával tájékoztassanak engem is. Szorosan véve alig volt több, mint húsz év, mégis kiindulásként tekintünk rá, pedig nem az, hanem csak egy reakció Trianonra és következménye a Monarchiának. De a Monarchiáról már nem voltak ilyen élénk emlékeik, az már nem a személyes történelmem, hanem a hivatalos történelem része csak. Zilahynak azonban a közvetlen fiatalkori valóság. A régi Magyarország a tizenkilencedik században enyészett el, de az volt egyben az utolsó aranykor is, amikor a király alattvalójaként, hű alattvalójaként az ember biztonságban érezhette magát és a történelmi emlékezet szerint csak ritkán tapasztalt jó esélyekkel gazdagodhatott. És úgy tűnt, hogy a nemzedékeken át tartó bizonyosság örökké fog tartani. És ezt Ferenc József végtelen uralkodása tökéletesen ki is fejezte. A Dukay család ennek a végtelennek a szükségszerű, de nem várt és hihetetlen „végetéréséről” szól. A második és a harmadik kötet pedig a sokkról, amelyből az ország tulajdonképpen fel sem ocsúdik többé.
A történet végén a régi Magyarország az oroszok bejövetelével meghal. Zilahy nem gyűlöli az oroszokat, mert tudja, hogy a régi Magyarországot nem az oroszok, hanem a szovjetek ölik meg és sajnálja, hogy ezt is az oroszok számlájára írják. A regényben nagyon erős az orosz szál, a személyes történetekben is, ami megmutatja a mára elfeledett, sőt inkább eltagadott tényt, hogy Oroszország mekkora politikai és kulturális szerepet játszott Európa történetében a tizenkilencedik században is. És ez a szerep szükségszerű volt és ha nem is mindig jó és hasznos vagy sokszor rossz is, nincs magyar és európai történelem Oroszország nélkül.

Kép forrása

Kiből lehet báró? 
Végezetül és ízelítő gyanánt következzen három anekdota a könyvből, mindegyik felett ott lebeg a nagy dolgok árnyéka, pedig mindegyik a lehető legkicsinyesebb.
Sosem érthetjük meg milyen királynak születni és úgy leélni egy életet, de sok mindent felfogtam Ferenc József világából abból a mondatból, amit akkor mondott, amikor báróságra terjesztették fel azt az orvost, aki kikezelte a prosztata-gyulladását: „Mit? Maga bárót akar csinálni egy emberből, aki az ujját a fenekembe dugta?” (Tanácsos német nyelven és hangsúlyozással is elképzelni.)
A ferenc józsefi kor lezárulásakor mindenki tudta, hogy valami olyan ér véget, ami lényeges. De az már a modern kor, a modern újságírás kora is és 1916-ban a császári palota környékén, a halálhírt várva ólálkodó újságírók arról beszélnek, ki hányszor látta a császárt, kivel fogott kezet, kivel beszélt közülük. Vannak olyan kitalálhatatlan történetek, amelyek valóságosságát pont ezen tulajdonságuk igazolja. Legközelebbi kapcsolatba Őfelségével (az újságírók egyöntetű véleménye alapján) Özesy került, aki egy közeli bokor rejtekéből akarta lefényképezni a császárt egy hadgyakorlaton, amikor az félrelépett és két korsónyi sörnek megfelelő mennyiséget juttatott vissza természetnek, pont oda, ahol a bokorban guggoló fényképész az arcát tartotta. Zilahy olyan kecsességgel szövi bele a nagy ívekbe ezeket a kicsiny íveket, hogy az olvasó rádöbbenjen, a valóság sosem fennkölt, de viszont kitalálhatatlanul valóságos.
Az utolsó fejezet címe: Felszabadulás (1945 kora tavaszán vagyunk vagyunk). Ha nagyralátó módon akarnám ezt elemezni, azt mondanám a felszabadulás kifejezés a történelmi felelősségre vonatkozik, hiszen a „Felszabadulással” Magyarország elvesztette a sorsát, minden döntési jogosultságát. Felszabadulás minden történelmi felelősség alól. De a dráma csúcspontja mégis az utolsó budapesti nyilas harctéri jelentés (gondolom korabeli) paródiája: „A fürdőszobában elszakadó mozdulatokat hajtottunk végre, hogy az ellenséget félrevezessük, de a mosókonyhát szilárdan tartja a harmadik hadosztály.”