Az orosz fővárosba visznek minket az Őrség-ciklus regényei. A már ezerszer leírt metróállomások, a tv-torony és a Kreml közelébe. Egy képzelt világba, ami sötét, hideg és nagyon gyorsan meg lehet benne halni (és most még véletlenül sem fogok párhuzamot vonni egyetlen mai országgal és politikai rendszerrel sem). Valami azonban véglegesen elválasztja az író világát a mienktől: a regényben Moszkva lakói közt élnek varázslók („másfélék”) is, akik már teljesen megszabadulnak az emberi lét terheitől. Mint például a szabad választás jogától. Amikor először használják erejüket ezek a másfélék, akkor az adott hangulatuktól függően „setét” avagy „fénypárti” mágusokká/boszorkányokká/alakváltókká lesznek. Régi életüket maguk mögött hagyva csatlakoznak egy új, dualista világ hidegháborújához, amelynek tétje az átlagemberek jóléte. 

Kép forrása

Zsáknyi dollárért

Eddig – el kell, hogy ismerjem – nem kell, hogy a sztori lenyűgözze az olvasót. De ne gondoljuk az Őrség-ciklust egy szokásos angyalos-démonos mesének! Szergej Vasziljevics Lukjanyenko igencsak elmélyedt saját világának megálmodásában. Nemcsak, hogy épkézláb, fordulatokkalteli történettel, logikusan felépített világgal, előre megtervezett (könyveken átívelő) cselekmény-folyammal állt elő, de mindebbe még egy kis filozófiát is csempészett! És hogy miért is nem hallottunk egy ilyen zseniális, díjakat nyert íróról? Talán, mert első regényéből, az Éjszakai őrségből a kétezres évek elején készült egy igencsak rendhagyó, orosz rendezésű film. Ami – talán a készítők legnagyobb meglepetésére – nyugaton is sikeres lett. Megismertetve az író nevét és az orosz sci-fit a világ másik felével is. Aztán mindezt sikerült lerombolni 2007-ben egy olyan folytatással, amit még a legnagyobb jóindulattal is csak egy ócska zagyvaléknak nevezhetünk. Lehet, hogy ezt a csúfos kudarcot nem felejtették el a rajongók? Mindenesetre, annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedben Lukjanyenko megírta a science fiction talán egyik legelgondolkodtatóbb hexalógiáját, a nyugat meghódítása megakadt. 

Kép forrása

De hát miről is szól ez az egész?
Nemcsak egy felnőtteknek írt, sötét Harry Potter sztoriról van szó, hanem egy igazán árnyalt, elgondolkodtató sorozatról, amely – mellékesen – még szórakoztatóbb is, mint az agyon rajongott angol párhuzam. Az orosz történet szerint a Fény és Setét erőit egy megállapodás köti, melynek értelmében nem avatkozhatnak be az emberek mindennapjaiba, elpusztítva őket vagy a saját maguk oldalára állítva közülük azokat, akikben megvan a „másfélék” mágiája. Mindkét fél megalkotta a maga Őrségét, amely az évszázadokkal ezelőtt kötött egyezmény betartatását felügyeli. Sorozatunk főszereplője Anton, aki a Fény egy viszonylag gyenge mágusa, és aki persze mindenféle kalandokba fog majd keveredni. Néha ereje is, lelkesedése is nő a Fény ügye iránt, legtöbbször azonban csak csalódik az ezer éves Legfelsőbb Szintű Mágusokban, akik úgy tekintenek beosztottjaikra, mint bábukra a sakktáblán: egy végtelen háború ideiglenes karaktereire. Önmagában is csalatkozik, mert annak ellenére, hogy segíteni próbál az embereken, egyre csak távolodik tőlük. Gyengeségük és hajlékonyságuk miatt megveti őket, az egykor hozzájuk fűződő szeretete pedig lassan elvész, és végül ő is feláldozhatóként tekint rájuk.  Arctalan civil áldozatoknak a Másfélék soron következő csatájában. És persze csalódik a Setétekben is, akikről kiderül, hogy nemcsak az érem másik oldalát képviselik, hanem néha ők azok, akik szívükön viselik – a maguk önző módján – az emberiség érdekeit.

Kép forrása

És ha már itt tartunk…
Nem lenne teljes a kép (sem az élmény), ha néhány történetet nem a Setétek szemszögéből ismernénk meg. És talán itt érhetjük nyomon leginkább Lukjanyenko zsenialitását: elhiteti velünk, hogy az előző kötet kedvelt karakterei mind képmutatók és hazugok. Olyanok, akik a kis bűnöket megvetik, de a nagyokat elkövetik valami „nagyobb jó” érdekében. Akik, ha igazságtalanságot látnak, és nem tehetnek ellene semmit, inkább elfordulnak, és magukat hazugságokkal nyugtatják. Vajon nem lenne jobb őszintén „Setét”-nek lenni? Bevallani, hogy az ember mindig is a maga és a hozzá közel állók érdekeit érzi a legfontosabbnak? Olyan társadalmat felépíteni, ahol mindenki a saját maga képességei és erőfeszítései alapján juthat előre? Ahol mindenki ismeri és tiszteli az egyszerű játékszabályokat, békésen éli az életét, és nem kell egy fehér köpenyes, nagyzási hóbortban szenvedő messiás megjelenésétől tartani, aki önző módon a maga képére akarja formálni a jól működő rendszert?

Kép forrása

Letehetetlen
Bevallom, még csak a sorozat felén rágtam át magam. Viszont már most zsong a fejem attól a sok érdekes gondolattól, amit olvastam. És erőnek erejével ugyan, de még mindig sikerült visszatartanom magam attól, hogy Lukjanyenko történeteit a mi történelmünk vagy a közelmúlt eseményeinek fényében kezdjem vizsgálni. Talán, ha majd a sorozat végére érek, megpróbálok levonni valami globális következtetést, de addig is… falom a könyveket. Mert egy bizonyos: amióta elkezdtem az első kötetet, azóta nem telt el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne töltöttem volna időt a „másfélék világában”. Amely valahogy mindig meg tud lepni engem, a sci-fi és a detektívregények öreg motorosát. Ami azért nem semmi!