Kongó, Csád és a Szovjetunió

MEGJELENT: 2018. január 17. | SZERZŐ: Magyar Miklós

Három ország, amelyeket a Nobel-díjas André Gide meglátogatott és amelyek mindegyike kiábrándította. A látogatásokból született három útinaplónak az ad aktualitást, hogy a Kongói utazás kilencven éve, 1927-ben jelent meg. Magyarul az Európa Kiadó adta ki ötven esztendeje, 1968-ban. 

Kép forrása

Gide a polgármester
Gide 1895-ben feleségével Algériába utazik és amikor 1896 tavaszán visszatérnek Franciaországba, megtudja, hogy megválasztották polgármesterré La Roque Baignard-ban. Az alig másfél száz lélekszámú település nem véletlenül adja voksait Gide-re. A XVI. századi kastély, amely Gide Meztelen című regényében La Morinière néven szerepel, az író birtokában van. 
Polgármesteri mandátumát Gide kitölti (1896-1900), ám politikailag nem kötelezi el magát. 1925-ben ismét Afrikába, ez alkalommal Kongóba utazik Marc Allégret-vel, aki 1927-ben nagy hatású, leleplező dokumentumfilmet készít útjukról. Tizenegy hónapot töltenek az egzotikus országban, ám Gide hamar megtapasztalja, hogy a francia kormány propagandájában szereplő ideális gyarmati viszonyok helyett embertelen körülmények között él a lakosság túlnyomó része. 

Kép forrása

Gyarmati sors
Megérkezése után Gide csakhamar rájön arra, hogy semmi sincs rendben az országban: „Annyit máris megfigyeltem, hogy a gyarmati problémák rendkívül kuszák és bonyolultak.” Azután több visszaélésről, korrupt üzletről beszámol. Az egyik kirívó esetről az alábbiakat másolja ki szó szerint egy bizalmas naplójegyzetből: „Bambióban, szeptember 8-án, a Gundi csoporthoz tartozó tíz (későbbi adatok szerint húsz) kaucsuktermelőt, akik az Erdőkitermelő Társaságnak dolgoznak, s az előző hónapban nem szolgáltattak be kaucsukot (de ebben a hónapban dupla termést, vagy 40-50 kilót hoztak), arra ítéltek, hogy az ólmosan tűző napon és nagyon súlyos fagerendákkal a fejükön az ügynökség épülete körül forogjanak. Ha összeestek, az őrök korbácsütésekkel állították őket talpra.”
Ez az eset mélyen megrázza Gide-et, s ekkor határozza el, hogy leleplezi a gyarmatosító rendszer minden visszásságát: „Nem tudok aludni. A bambiói „bál” egyre kísért az éjszakában. Nem nyugtat meg, ha arra gondolok (mint sokan teszik), hogy a bennszülöttek a francia uralom előtt még nyomorultabbak voltak. Bizonyos felelősséget vállaltunk értük, és nincs jogunk kivonni magunkat alóla. Ezentúl egy roppant jajkiáltás él bennem; olyan dolgokat ismerek, amelyekbe nem tudok belenyugodni. Micsoda démon lökött ide Afrikába? Miért jöttem ebbe az országba? Nyugodt voltam. Most ismerem a dolgokat; szólnom kell.”
Gide részletesen leírja a bennszülöttek végletes kizsákmányolását, nyomorúságos helyzetüket és meg is nevezi a bűnösöket: „mit tettek a nagy társaságok az országért? Semmit. Az engedményeket annak reményében adták nekik, hogy „gyümölcsöztetik” e területek kincseit; de ők csak kizsákmányolták az országot, ami nem ugyanaz; vérét vették, kipréselték, akár egy narancsot, hogy aztán eldobják az üres héját.”

Kép forrása

Üres ígéretek
Tapasztalatairól beszámol Léon Blumnak, a későbbi miniszterelnöknek, aki akkor szocialista képviselőként tevékenykedik. Élményeit a Kongói utazás című könyvében örökíti meg.
Az 1927-ben Léon Blum segítségével publikált kötetben részletesen bemutatja a rendszer perverz jellegét: a gyarmati közigazgatás irányítói szabad kezet adnak a koncessziós társaságoknak. Gide világosan látja, hogy az anyaország kormánya is tisztában van mindezzel, de fedezi e társaságokat. Az írás megjelenése után a politikai jobboldal és a koncessziós társaságok vezetői azt állították, hogy Gide nem kompetens a gyarmati rendszer elemzésében. 
Csakhogy Gide nem turistaként, hanem a gyarmatügyi miniszter, Léon Perrier megbízásából utazik Kongóba, és ezért nem lehet véleményét eltusolni. A megindított vizsgálat alátámasztotta Gide állításait. Ehhez kapcsolódva a francia Nemzetgyűlésben lefolytatott vita számos kormányzati ígérettel zárult, amelyekből persze szinte semmi sem valósult meg.
A botrányos ügy az ENSZ elődje, a Népszövetség elé került. Több tagállam ígéretet tett a gyarmati állapotok kivizsgálására és javítására, ám ezekből az ígéretekből − akárcsak a francia kormányzati elhatározásokból − semmi sem valósult meg. 

Kép forrása

Kongótól Moszkváig
A Visszatérés Csádból egy évvel a Kongói utazás után jelenik meg, mintegy annak folytatása. Ennek a könyvnek túlnyomó részét a táj, a növényzet, az állatvilág, az emberek bemutatása teszi ki, de a fennmaradó mintegy tíz százalékban Gide − csakúgy, mint a Kongói utazásban − megfogalmazza mély felháborodását a gyarmati szisztéma embertelensége láttán. 
Gide leleplező írásának elsődleges célpontja a Compagnie Forestière Sangha-Oubangui nevet viselő erdészeti társaság, amely a bennszülötteket éhbérét dolgoztatva, hatalmas hasznot húzott a kaucsuk kitermeléséből. A gazdagon dokumentált írásra való reakcióként élénk levélváltásra került sor az író és a társaság képviselői között.
A Kongói utazás és a Visszatérés a Csádból azért is jelentős művek, mivel Gide ezekben szólal meg először társadalmi kérdésekben. Ugyanakkor még most sem kötelezi el magát politikailag. A gyarmati kérdésekben való állásfoglalása elvi és nem politikai.
Az 1930-as évek elején azonban változás következik be Gide és a politika kapcsolatában Pierre Herbart és Bernard Groethuysen révén. Az előbbi a szocialista realizmus jegyében könyvet ír a kommunizmus szükségességéről, míg az utóbbi lelkesen számol be Gide-nek pozitív oroszországi tapasztalatairól. Így kerül Gide egyre közelebbi kapcsolatba a munkásmozgalommal. 1934. január 4-én André Malraux társaságában Berlinbe utazik, hogy kegyelmet kérjen Dimitrov számára, akit a Reichstag felgyújtásában való részvétellel vádolnak a nácik. 
Gide baloldali politizálása nem marad észrevétlenül a sztálini diktatúra előtt. A szovjet kultúrpropaganda 1932-től hatalmas példányszámokban jelenteti meg műveit orosz fordításban. 1936-ban a szovjet hatóságok hivatalos látogatásra hívják Gide-et. Az író sokáig halogatja az utazást, míg végül az akkor már súlyos beteg Gorkij személyes kérésére néhány közeli barátjával eleget tesz a meghívásnak.

Kép forrása

Egy diktatúra közelről
1936. június 17-én érkezik Moszkvába, de egy nappal érkezése előtt Gorkij meghal. Gide a temetésen gyászbeszédet mond, amelynek szövegét a Visszatérés a Szovjetunióból (1989) című könyvének függelékében közli. Búcsúztatójában megemlíti, hogy „a forradalmár-író nem szorul ellenzékbe.” Ezt a véleményét a könyvben lapalji jegyzetben korrigálja: „Ebben aztán nem volt igazam: sajnos csakhamar fel kellett ismernem, hogy tévedtem.” 
De nem csupán ebben tévedett. Utazása során csalódik mindabban, amit a Szovjetunióról azelőtt hitt. A munkásokkal való közvetlen találkozása során érzett „megragadó öröm ritka nagy pillanatait” az elnyomó rendszer mechanizmusának felismerése követi. Rájön, hogy a nép lelkesedése felülről irányított: „Reggelente a Pravda megtanítja őket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell. Ettől eltérni nem ajánlatos.”− írja. 
A személyiségi jogok lábbal tiprását Gide saját bőrén is tapasztalja. Amikor köszönetet akar mondani Sztálinnak a fogadtatásért, sürgönyének szövegét megváltoztatják. Minden lépését figyelik. „Korrigálják” megjelenésre vagy elmondásra szánt szövegeit: „mivel már több ízben észlelnem kellett, hogy a Szovjetunióban tartott beszédeim fordítását átcsiszolják, „kiigazítják”, nyomban kijelentettem, hogy nem fogok a magaménak elismerni egyetlen ittlétem alatt megjelent orosz szöveget sem, s ezt közzé is fogom tenni.”
A legkeményebb bírálatát Gide ezekkel a szavakkal fogalmazza meg a sztálini diktatúráról: „Kétlem, hogy napjainkban, egyetlen országban is, akár Hitler Németországában, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.” A kommunizmus jelszavát, a proletárdiktatúrát pedig így méltatja: „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen, van diktatúra, de ez nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”
Az „eszményi társadalom” várt dicsőítése helyett egy totalitárius diktatúra leleplezését olvashatjuk a könyvben. Kiadását a Francia Kommunista Párt − élén Aragonnal − és a szovjet hatóságok megpróbálják megakadályozni, majd amikor ez nem sikerül, agyonhallgatják a művet. A könyvét ért támadásokra Gide Amit még el kellett mondanom (1937) című könyvével válaszol. Ebben részletes adatokkal cáfolja a sztahanovistákról, a nép jólétéről szóló szovjet propagandát.
A művet Déry Tibor 1938-ban fordítja le. A fordításnak tragikomikus kimenetele lesz. A könyvet elkobozzák, fordítóját pedig kommunista propaganda (!) címén több hónapi börtönre ítélik. A megmaradt példányokat a Rákosi-korszakban használt „F. I.” (fasiszta irodalom) jelzéssel besorolják a központi könyvtárak zárt állományába.
A Visszatérés a Szovjetunióból és az Amit még el kellett mondanom együtt csak 1989-ben jelenik meg Szilágyi Ákos elmélyült és hasznos bevezető tanulmányával.




Megosztás

Egypercesek

Egy könyvtáros csak könyvet lophat

Egy könyvtáros csak könyvet lophat

Egy könyvtári dolgozó két éven keresztül könyveket és folyóiratokat lopott, majd eladta azokat

Magyarnak lenni büszkeség

Hangoskönyv a magyar történelemről

Amikor a sci-fi mester politika thrillert ír

A nyomozás során gyorsan rájönnek, hogy rendkívül nagy a tét

Picasso- Pápán

Művei absztraktok, néha kubisták, néha líraiak

Páyázati felhívás

A Könyvtárellátó Nonprofit Kft., a Kocka Kör Tehetséggondozó Kulturális Egyesület és a Magyar Karikatúra Szövetség rajzpályázatot hirdet

Feliratkozás a hírlevélre

Email