Kongó, Csád és a Szovjetunió

MEGJELENT: 2018. január 17. | SZERZŐ: Magyar Miklós

Három ország, amelyeket a Nobel-díjas André Gide meglátogatott és amelyek mindegyike kiábrándította. A látogatásokból született három útinaplónak az ad aktualitást, hogy a Kongói utazás kilencven éve, 1927-ben jelent meg. Magyarul az Európa Kiadó adta ki ötven esztendeje, 1968-ban. 

Kép forrása

Gide a polgármester
Gide 1895-ben feleségével Algériába utazik és amikor 1896 tavaszán visszatérnek Franciaországba, megtudja, hogy megválasztották polgármesterré La Roque Baignard-ban. Az alig másfél száz lélekszámú település nem véletlenül adja voksait Gide-re. A XVI. századi kastély, amely Gide Meztelen című regényében La Morinière néven szerepel, az író birtokában van. 
Polgármesteri mandátumát Gide kitölti (1896-1900), ám politikailag nem kötelezi el magát. 1925-ben ismét Afrikába, ez alkalommal Kongóba utazik Marc Allégret-vel, aki 1927-ben nagy hatású, leleplező dokumentumfilmet készít útjukról. Tizenegy hónapot töltenek az egzotikus országban, ám Gide hamar megtapasztalja, hogy a francia kormány propagandájában szereplő ideális gyarmati viszonyok helyett embertelen körülmények között él a lakosság túlnyomó része. 

Kép forrása

Gyarmati sors
Megérkezése után Gide csakhamar rájön arra, hogy semmi sincs rendben az országban: „Annyit máris megfigyeltem, hogy a gyarmati problémák rendkívül kuszák és bonyolultak.” Azután több visszaélésről, korrupt üzletről beszámol. Az egyik kirívó esetről az alábbiakat másolja ki szó szerint egy bizalmas naplójegyzetből: „Bambióban, szeptember 8-án, a Gundi csoporthoz tartozó tíz (későbbi adatok szerint húsz) kaucsuktermelőt, akik az Erdőkitermelő Társaságnak dolgoznak, s az előző hónapban nem szolgáltattak be kaucsukot (de ebben a hónapban dupla termést, vagy 40-50 kilót hoztak), arra ítéltek, hogy az ólmosan tűző napon és nagyon súlyos fagerendákkal a fejükön az ügynökség épülete körül forogjanak. Ha összeestek, az őrök korbácsütésekkel állították őket talpra.”
Ez az eset mélyen megrázza Gide-et, s ekkor határozza el, hogy leleplezi a gyarmatosító rendszer minden visszásságát: „Nem tudok aludni. A bambiói „bál” egyre kísért az éjszakában. Nem nyugtat meg, ha arra gondolok (mint sokan teszik), hogy a bennszülöttek a francia uralom előtt még nyomorultabbak voltak. Bizonyos felelősséget vállaltunk értük, és nincs jogunk kivonni magunkat alóla. Ezentúl egy roppant jajkiáltás él bennem; olyan dolgokat ismerek, amelyekbe nem tudok belenyugodni. Micsoda démon lökött ide Afrikába? Miért jöttem ebbe az országba? Nyugodt voltam. Most ismerem a dolgokat; szólnom kell.”
Gide részletesen leírja a bennszülöttek végletes kizsákmányolását, nyomorúságos helyzetüket és meg is nevezi a bűnösöket: „mit tettek a nagy társaságok az országért? Semmit. Az engedményeket annak reményében adták nekik, hogy „gyümölcsöztetik” e területek kincseit; de ők csak kizsákmányolták az országot, ami nem ugyanaz; vérét vették, kipréselték, akár egy narancsot, hogy aztán eldobják az üres héját.”

Kép forrása

Üres ígéretek
Tapasztalatairól beszámol Léon Blumnak, a későbbi miniszterelnöknek, aki akkor szocialista képviselőként tevékenykedik. Élményeit a Kongói utazás című könyvében örökíti meg.
Az 1927-ben Léon Blum segítségével publikált kötetben részletesen bemutatja a rendszer perverz jellegét: a gyarmati közigazgatás irányítói szabad kezet adnak a koncessziós társaságoknak. Gide világosan látja, hogy az anyaország kormánya is tisztában van mindezzel, de fedezi e társaságokat. Az írás megjelenése után a politikai jobboldal és a koncessziós társaságok vezetői azt állították, hogy Gide nem kompetens a gyarmati rendszer elemzésében. 
Csakhogy Gide nem turistaként, hanem a gyarmatügyi miniszter, Léon Perrier megbízásából utazik Kongóba, és ezért nem lehet véleményét eltusolni. A megindított vizsgálat alátámasztotta Gide állításait. Ehhez kapcsolódva a francia Nemzetgyűlésben lefolytatott vita számos kormányzati ígérettel zárult, amelyekből persze szinte semmi sem valósult meg.
A botrányos ügy az ENSZ elődje, a Népszövetség elé került. Több tagállam ígéretet tett a gyarmati állapotok kivizsgálására és javítására, ám ezekből az ígéretekből − akárcsak a francia kormányzati elhatározásokból − semmi sem valósult meg. 

Kép forrása

Kongótól Moszkváig
A Visszatérés Csádból egy évvel a Kongói utazás után jelenik meg, mintegy annak folytatása. Ennek a könyvnek túlnyomó részét a táj, a növényzet, az állatvilág, az emberek bemutatása teszi ki, de a fennmaradó mintegy tíz százalékban Gide − csakúgy, mint a Kongói utazásban − megfogalmazza mély felháborodását a gyarmati szisztéma embertelensége láttán. 
Gide leleplező írásának elsődleges célpontja a Compagnie Forestière Sangha-Oubangui nevet viselő erdészeti társaság, amely a bennszülötteket éhbérét dolgoztatva, hatalmas hasznot húzott a kaucsuk kitermeléséből. A gazdagon dokumentált írásra való reakcióként élénk levélváltásra került sor az író és a társaság képviselői között.
A Kongói utazás és a Visszatérés a Csádból azért is jelentős művek, mivel Gide ezekben szólal meg először társadalmi kérdésekben. Ugyanakkor még most sem kötelezi el magát politikailag. A gyarmati kérdésekben való állásfoglalása elvi és nem politikai.
Az 1930-as évek elején azonban változás következik be Gide és a politika kapcsolatában Pierre Herbart és Bernard Groethuysen révén. Az előbbi a szocialista realizmus jegyében könyvet ír a kommunizmus szükségességéről, míg az utóbbi lelkesen számol be Gide-nek pozitív oroszországi tapasztalatairól. Így kerül Gide egyre közelebbi kapcsolatba a munkásmozgalommal. 1934. január 4-én André Malraux társaságában Berlinbe utazik, hogy kegyelmet kérjen Dimitrov számára, akit a Reichstag felgyújtásában való részvétellel vádolnak a nácik. 
Gide baloldali politizálása nem marad észrevétlenül a sztálini diktatúra előtt. A szovjet kultúrpropaganda 1932-től hatalmas példányszámokban jelenteti meg műveit orosz fordításban. 1936-ban a szovjet hatóságok hivatalos látogatásra hívják Gide-et. Az író sokáig halogatja az utazást, míg végül az akkor már súlyos beteg Gorkij személyes kérésére néhány közeli barátjával eleget tesz a meghívásnak.

Kép forrása

Egy diktatúra közelről
1936. június 17-én érkezik Moszkvába, de egy nappal érkezése előtt Gorkij meghal. Gide a temetésen gyászbeszédet mond, amelynek szövegét a Visszatérés a Szovjetunióból (1989) című könyvének függelékében közli. Búcsúztatójában megemlíti, hogy „a forradalmár-író nem szorul ellenzékbe.” Ezt a véleményét a könyvben lapalji jegyzetben korrigálja: „Ebben aztán nem volt igazam: sajnos csakhamar fel kellett ismernem, hogy tévedtem.” 
De nem csupán ebben tévedett. Utazása során csalódik mindabban, amit a Szovjetunióról azelőtt hitt. A munkásokkal való közvetlen találkozása során érzett „megragadó öröm ritka nagy pillanatait” az elnyomó rendszer mechanizmusának felismerése követi. Rájön, hogy a nép lelkesedése felülről irányított: „Reggelente a Pravda megtanítja őket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell. Ettől eltérni nem ajánlatos.”− írja. 
A személyiségi jogok lábbal tiprását Gide saját bőrén is tapasztalja. Amikor köszönetet akar mondani Sztálinnak a fogadtatásért, sürgönyének szövegét megváltoztatják. Minden lépését figyelik. „Korrigálják” megjelenésre vagy elmondásra szánt szövegeit: „mivel már több ízben észlelnem kellett, hogy a Szovjetunióban tartott beszédeim fordítását átcsiszolják, „kiigazítják”, nyomban kijelentettem, hogy nem fogok a magaménak elismerni egyetlen ittlétem alatt megjelent orosz szöveget sem, s ezt közzé is fogom tenni.”
A legkeményebb bírálatát Gide ezekkel a szavakkal fogalmazza meg a sztálini diktatúráról: „Kétlem, hogy napjainkban, egyetlen országban is, akár Hitler Németországában, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.” A kommunizmus jelszavát, a proletárdiktatúrát pedig így méltatja: „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen, van diktatúra, de ez nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”
Az „eszményi társadalom” várt dicsőítése helyett egy totalitárius diktatúra leleplezését olvashatjuk a könyvben. Kiadását a Francia Kommunista Párt − élén Aragonnal − és a szovjet hatóságok megpróbálják megakadályozni, majd amikor ez nem sikerül, agyonhallgatják a művet. A könyvét ért támadásokra Gide Amit még el kellett mondanom (1937) című könyvével válaszol. Ebben részletes adatokkal cáfolja a sztahanovistákról, a nép jólétéről szóló szovjet propagandát.
A művet Déry Tibor 1938-ban fordítja le. A fordításnak tragikomikus kimenetele lesz. A könyvet elkobozzák, fordítóját pedig kommunista propaganda (!) címén több hónapi börtönre ítélik. A megmaradt példányokat a Rákosi-korszakban használt „F. I.” (fasiszta irodalom) jelzéssel besorolják a központi könyvtárak zárt állományába.
A Visszatérés a Szovjetunióból és az Amit még el kellett mondanom együtt csak 1989-ben jelenik meg Szilágyi Ákos elmélyült és hasznos bevezető tanulmányával.




Megosztás

Egypercesek

Unod a mesét? Kiabálj!

Unod a mesét? Kiabálj!

A kötetben minden lehetőség megvan a rosszalkodásra

Az összefoglalás igényével

Az erdélyi magyarság helyzete

Jöhetnek a jövőből

Időutazókat is várnak Stephen Hawking temetésére

Könyvbemutató és díjkiosztás

Elkészült Deutsch mi Comic taneszköz-család két újabb kiadványa

Merész és visszafogott kitárulkozás

Szürrealista, szatirikus, lírai, epikus hangvételű vegyesvágott

Feliratkozás a hírlevélre

Email