Az 1962-ben forgalomba került Iván gyermekkora című Tarkovszkij-film jól adja vissza a második világháborúban a Szovjetunió lakosságát, köztük az ártatlan és a dolgokról mit sem tudó gyermekeket ért szenvedést és a kilátástalanságból következő, határtalan kétségbeesést. Akinek egyszer is módjában volt látnia a filmet, soha nem felejti el. Nem is lehet. És ha már létezik erről a korszakról film, létezzen hozzá egy szomorúságában is nagyszerű és a kötelező olvasmányok sorába illő könyv is.

Kép forrása

Gyermekkor a háborúban
A 2015-ben munkássága elismeréseként irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alekszijevics Magyarországon újabban megjelent könyve, az Utolsó tanúk nem kínál könnyen emészthető, könnyed őszi délutánokhoz társítható olvasmányt. Alekszijevics a történelmi traumák és tragédiák vérrel, sírással és fájdalommal átitatott mélyrétegéig ássa alá magát, az elszenvedett sérelmek idegszálai közt kutat és talál rég elfelejtett egyéni sorsokat és felejtéssel körülbástyázott epizódokat.  Talál ott egy kibeszéletlen, felszínesen behatárolt múltat, talál ott egy sötét korszakot a mai Oroszország történelméből. 
A könyv a második világháború alatt gyerekkorukat töltő szemtanúk beszámolóiból állt össze, mindegyik szöveg néhány oldal monológ, ebből sejthetően a szerző nem állt a hömpölygésszerű szövegek útjába, kérdésekkel nem akasztotta meg őket. Drámai erejű, a jó szerkesztésnek köszönhetően magával ragadó, a háború borzalmai és sérelmei mellett az egyéni esetek apró pillanataira is koncentráló emlék és traumagyűjtemény. Nem érezzük egy pillanatig sem azt, hogy a történelmtől nem látszik az egyén, hogy a könyvben megszólaló alanyok eszközök lennének, mert messze nem azok, egyszerűen amolyan tárolóegységek, a huszadik század egyik legmegrázóbb történelmi helyzetét hordozzák magukban.  

Kép forrása

Árvák országa
A megszólaltatott szereplők egyike-másika kitörölhetetlen traumákat élt át alig néhány évesen, és ezek túlnyomó többsége egész életében meghatározó pont maradt, onnan nézve a világértelmezésük alakult át és alkalmazkodott a későbbi sorsukhoz. „Felégették a falunkat. Szétbombázták a temetőt. Az emberek odaszaladtak: ott hevertek a hullák a földön. Úgy hevertek ott, mintha még egyszer megölték volna őket… Ott volt a nagypapánk is, aki nemrég halt meg. Újból eltemettük őket…”. „A mai napig is emlékszem Kátya néni szavaira: Szétverték a fejét, én meg aztán a kezemmel szedtem össze az agyvelejét. Nagyon, nagyon fehér volt. Két napig volt nálunk. És egyfolytában ezt mesélte … Ismételgette… Ez alatt a két nap alatt teljesen megőszült.” „Reggel anyu kezdett haldokolni. Riadtan ültünk, és nem értettük: hogyan halhat meg anyu, hogyan hagyhat itt bennünket, amikor nincs apánk?”

Kép forrása

Soha nem szűnő emlékezés
A megszólaltatott szereplők változatos társadalmi helyzet szerint váltják egymást a könyvben, a magasan képzett értelmiségitől a munkásként dolgozó asszonyokig bezárólag találunk interjúalanyt, aki a saját olvasatában számol be a második világháborúról. Míg a történelemkönyvek az ilyen-olyan csatákról és összeütközésekről, stratégiai megoldásokról és békeszerződésekről adnak hírt, addig Szvetlana Alekszijevics könyve egy másik perspektívába helyez mindent, és a privát történelem tárul fel a monológokon keresztül, az, amiről talán egyik történelemkönyv sem értesít. „Soha senki nem simogatott minket, de nem sírtam a mama után. Ott senkinek nem volt mamája. Nem is emlékeztünk erre a szóra. Elfelejtettük.” „Este megjött a nagynéném, a mama nővére… Nagyon sírt, tépte a haját, engem meg úgy szólított: én kicsi árvám, árva kicsi gyermekem. Akkor hallottam először ezt a szót, hogy árva…”.
Néha nagyon kicsi a valóság és a fikció között keletkezett határ. Szvetlana Alekszijevics könyve sokat kockáztat, és pont a hitelesség egy részét teszi mérlegre, ha azt vesszük, hogy több évtized távlatából a korrekció, a közbeavatkozás mellőzésével mindent az emlékezetre bíz. És most merje bárki is kétségbevonni, nem valóságos-e az, ami egy ember emlékezetében él, azok a tárgyak és események, amikről beszél, amiket a saját nyelvén mond el, idéz fel. Ennyiben minden visszaemlékezés fikció, a saját gyerekkorunk is a képzelet elemeivel van berendezve. 
Az Utolsó tanúkban olvasható szövegek nélkül, meggyőzödésem, nehezen érthető meg a második világháború, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni a könyvet, nem merülhet fel kérdésként, alighanem fontos és hasznos kezdeményezés lenne, mintegy hiánypótlás, egy fehér folt felfedésének méltóságteljes gesztusaként értékelné mindenki.