Szempillantás

MEGJELENT: 2017. október 31. | SZERZŐ: Bálint Botond

Lem könyvének alcíme: Az emberi civilizáció perspektívái. A szemvillantásnyi emberi élet perspektívájából tulajdonképpen már visszatekintő Lem, tőle szokatlan módon humortalanul, hatvan évnyi tudományos és irodalmi tevékenysége tapasztalatán keresztül tekint a közel és távoli jövőbe. A hosszú élet egyik kellemes vagy kellemetlen következménye az, hogy az ember olyan jövőben kénytelen élni, amelynek el nem jövetelében bizonyos volt és csak döbbenten kapkodja a fejét, hogy ez hogyan következik abból, ami egykor volt… Aztán a keservesen megszerzett tudás birtokában gondolkozhat előre abban a biztos tudatban, hogy ezúttal olyan jövőn kell elmélkednie, amiben bizonyosan nem fog élni.
Lem optimista ugyan, mi lenne más, hiszen könyvének első tematikus fejezete a hallhatatlanságról szól, de ez a következő lépés megtehetőségének optimizmusa és nem korunk mindenre kiterjedő szabadságfetisiszta hangulatának omnipotenciát hirdető korlátlansága.


Kép forrása

Mindig újra felfedezett hülyeségek: Fejátültetés

Lem mindig, de tényleg mindig arról írt, hogy a természetet valóban megértő értelmes lényt sokféleképpen meglepheti az Univerzum, de a világnak azért vannak szabályai, jellegzetességei, amelyeket, minden ellenkező híresztelés ellenére, természetanyánk csak nagyon egyedi alkalmakkor szokott figyelmen kívül hagyni. Akkor is csak úgy, hogy a szélesebb körű törvényeket eközben sem sérti meg. És a világ megértése ezen a felismerésen alapul, valamint mellette azt is el kell fogadnunk, hogy a világ bonyolult. Ezt a szót elkoptattuk, pedig egyébként elkoptathatatlan. Nagyon kevés dolog történik csak egy okból, a komplex rendszerekben sokkal több a rejtett változó, mint szeretnénk. A fej- vagy agyátültetés sokkal több okból lehetetlen, mint azt az értelmünk szeretné. Valószínűleg azért, mert az hitünk szerint bizonyosan a fejünkben van. Mégis a fejátültetéshez (mármint egy másik testre) hasonló ostobaságok tömege borította be már a huszadik század végére az egyre jobban inflálódó egyetemeket, amelyek specialistái a világ mélyebb megértése nélkül művelik saját egyre kisebb szakterületét. Nincs már átfogó tudás, de azért észben kellene tartani, hogy jó lenne, ha lenne. Az átfogó tudás már nem szerezhető meg, de a világ egy ember számára is megérthető annyira, hogy ne tekintse természetesnek a lehetetlent.

Kép forrása

Kozmikus összefüggések

Statisztikai számítások alapján keresünk életet a Naprendszerben, értelmet a Galaxisban, a teremtést az Ősrobbanás forróságában. Pedig a fizika törvényei, az idő és a tér olyan korlátokat állít, nem csak elénk, hanem minden, szó szerint minden és mindenki elé, hogy kénytelenek vagyunk beletörődni: logikánk a végtelenek óceánjában sem előre sem visszafelé nem működik. A „véletlenség és szükségszerűség” olyan keverékével állunk szemben, ami nem modellezhető. Vagyis sem az ember evolúciója nem jósolható meg (és története egyetlen pillanatában sem volt az), sem az, hogy a technológia használó ember által létrehozott technoszférában ébredő folyamatok, az emberi test átalakításától (mesterséges gének és szervek vagy akár mesterséges evolúciós folyamatok beindítása) kezdve a mesterséges értelem létrehozásáig miféle köztes állapotokon át jutnak el a jövő semmijébe.
Mindeközben persze mégis fajunk kevésbé földhözragadt egyedei számára fontos kérdés az, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Az a gyanúm és talán Lemnek is az, hogy a fizikai törvények könyörtelen következetessége miatt egy másik értelem észlelése nem változtatná meg fajunk hozzáállását saját magához és az anyabolygójához. Kommunikálni ugyanis nem tudnánk, csak legfeljebb kapni és értelmezni olyan információkat, amelyeket úgy küldtek el a semmibe, hogy csak remélték, hogy fogja őket valaki. Tudni, hogy értelmünk nem magányos, nem igazán hatra civilizációnkra, amely egyébként szinte sosem viselkedik értelmes entitások összességének módjára, vagyis értelmesen.

Kép forrása

Az űrben, a tudatban és a robotok
Jelenlegi tudásunk szerint az ember nem egy űrutazó lény és az űrutazás, különösen az emberes űrkutatás megtorpanása egyszerre következik fizikai, technológiai korlátokból, illetve az ember „űrviselési” képességeinek csökevényességéből. Mégis vágyunk az űrbe, de már nem annyian, mint ötven éve. Az eddig sikeres emberi kultúrák az űr felől magukba, a saját önismétléseikbe fordultak bele a milliárd éves előzményekkel rendelkező értelem és a tudat lényegének reménytelen keresése közben.
Lem, akárcsak a ma élő emberek többsége, még a „nyugati” világban is, egy olyan korban született, amelyben az ember szoros kapcsolatban élt a természettel és a bolygó felszínének valóságával. De a nyolcvanas évek után született nemzedékek már egyre inkább elszakadtak a valóságtól és tapasztalataikat először egy kommunikációs-információs burokban szerezték meg, hogy aztán az ő gyermekeik már egy virtuális technoszférába szülessenek bele. Egy olyan világba, ahol gépek válaszolnak. E könyv megírása után alig húsz évvel mi már tudjuk, képesek vagyunk modellezni az embert annyira, hogy a számítógép el tudja hitetni egy valódi emberrel azt, ő is ember. És most jobb?
Lem a robotokat valahol „teljes önleírásra képes automatáknak nevezi”, ami egyébként tanulságos definíció. Az ember lényege, hogy teljes önleírásra képtelen, az elmefilozófia tanulságos és ellentmondásos eredményei ellenére abban sem lehet biztos, hogy van tudata (mert nem ismeri ennek a fogalomnak a jelentését, terjedelmét, meghatározását), sőt abban még kevésbé, hogy értelmes lény-e egyáltalán. Nem lényegtelen kérdés, hogy önmagunk teljes megismerése, ami ebben az esetben lényegibb, mint önmagunk „megértése” vajon varázstalanítja-e az embert? Érdemes-e úgy létezni, hogy az ember mindig tudja mit fog csinálni egy helyzetben? Ember-e az a valami, ami nem tudja meglepni magát?

Kép forrása

Az élet mindig bonyolult 
Az élet a világmindenség szabályaiból kibontakozó technológiák összessége, amit az energiaegyenlőtlenségek közötti kiegyenlítődések hoznak mozgásba és az állandó környezetekben találja meg a lehetőségét annak, hogy mindent egyre bonyolultabbá tegyen, többek között magát is. Semmi teleológia, semmi értelem, semmi részvét vagy szánalom. Lem az utolsó polihisztorok egyike, aki még egy rövid ideig átélhette milyen az univerzális tudomány csodálatos folyójában úszni. De nem csak a hatvanas évek, a tudomány specializálódásának és végtelenné (parttalanná) válásának ideje múlt el, hanem két nemzedék élete is, akiknek megígérték, hogy még az ő életükben elérhető a cél és véget ér a történelem és eljő a racionális döntések kora.
A nagy időkhöz nagy tévedések dukálnak és Lem kora, a huszadik század második fele az emberiség történetének legnagyobb tévedéseivel van tele. Lem egy olyan tudósnemzedék tagja volt, akinek még megtanították, hogy semmiben se legyen biztos, legfőképpen abban nem, amit elhinni kényelmesnek és biztonságosnak tűnik. Lem hasonlatával élve több egymással ellentétes irányba induló vonatot akarunk egyszerre elérni. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a pályaudvaron ragadva tudjuk, hogy azt a hajléktalanok miatt bezárják hamarosan, a büfék is lehúzták a rolót és sosem jutunk haza.
Korunk sajátja, hogy abban is tévedünk, amiben igazunk van, mert nem értjük meg saját igazságainkat. Lem szerint a világ nem lett jobb és nem is lesz az. A könyv egy világvégés poénnal zárul, amit egy (sajnos általam ismeretlen) lengyel írónak köszönhetünk (Stefan Kisielewski):
„Eljön az édes világvége, amit nektek is és magamnak is kívánok”.



Megosztás

Egypercesek

Fejvesztve, szó szerint

Fejvesztve, szó szerint

Kirándulás az e-sportok kíméletlen világába

Nagyszülők és unokák

Nincs idill, de van konfliktuskezelés

Luther képkockák

Rajzfilmsorozat és képregény a reformáció szellemi atyjáról

Egy örökség méltó megőrzése

Nyilvánosan is elérhető a László Gyula Digitális Archívum

Lapáton

A doppingügyek soha nem fekete-fehérek, mindig emberi drámák állnak egy-egy eset mögött

Feliratkozás a hírlevélre

Email