Az erkölcstan általában roppant komor dolog. Már az ókor nagy erkölcsi tanítói, Catotól Marcus Aurelianusig roppant komolysággal adták elő tanításaikat. Azután jöttek a középkori remeték, szerzetesek és az erkölcsről szóló példabeszédek megteltek a pokol borzalmaival, melyek azokra várnak, akik nem tartják magukat a parancsolatokhoz. Felszólítottak bennünket a test bűneinek megtagadására, hogy a szellem felemelkedhessen, beígérve – és sajnos sokszor be is tartva – a legkegyetlenebb büntetéseket a vétkesek számára. Az emberek a legfőbb jó és a bűn alóli felszabadítás jegyében feszítették keresztre, húzták karóba és főzték olajba egymást. 

Kép forrása

Az erkölcstanhoz tapadó rosszkedv és kiábrándultság
Az újkori szkepszis aztán megunván a hiábavaló küzdelmet értelmetlennek nyilvánította az egészet, tagadván a jót és a rosszat, de ez sem hozott megnyugvást – Nietzsche bele is őrült – hiszen valahogyan mégsem tűrjük a rossz cselekedetek; főleg, ha mások követik el. Elmondhatjuk, hogy az erkölcstan szellemtörténetét felemelt, göcsörtös mutatóujjak, előreszegett szakállak és komor tekintetek szegélyezik. 
Külön fejezetet érdemelnek azután a hálátlan és szkeptikus utókor azon munkái, melyek ráadásul még azt is kiderítették, hogy a nagy erkölcsi tanítók maguk is miféle, változatos bűnöknek hódoltak, mily kevéssé sikerült nekik saját elveik szerint élni. Rousseau, az „Emil, avagy a nevelésről” szóló roppant megható, a gyermekek könnyes szeretetéről tanúskodó mű szerzője, a saját gyerekeit például árvaházba adta – ami a kor viszonyai között a halálos ítéletükkel volt egyenlő – mert zavarták az erkölcsös és nagyon gyermekbarát munkák írásában. Tudom, attól, hogy egyébként valaki személyesen, mint ember rossz, a művei még lehetnek jók, de pontosan az erkölcstan esetében az ilyen életrajzi adatok valahogyan aláássák némileg a mondanivaló erkölcsi fenségét. 
Most – szokásom szerint – egy régi könyvről szeretnék beszélni ismét, olyanról, mely oldani tudja az erkölcstanhoz tapadó rosszkedvet és kiábrándultságot. 

Kép forrása

Kegyetlen csodák
Stanislaw Lem Kiberiádájáról van szó. Magyarul először 1971-ben jelent meg, később – ha jól emlékszem a nyolcvanas években – újra kiadták. Magyarra a nagyszerű Murányi Beatrix fordította le, olyan nyelvi leleménnyel és megértéssel, hogy nem csodálnám, ha magyarul élvezetesebb lenne, mint lengyelül. Neki köszönhetjük a „kiberkenyét”, „robodrit”, (aki a visszacsaholás elvén működik) és még millió más, hasonlóan frappáns ötletet. Valahányszor tisztelgünk Lem mester munkái előtt, mindenképpen főhajtás jár neki is. 
Lem maga nagy utat járt be, íróként és bizonyára gondolkodóként is. A korai művek technológiai optimizmusától az érett ember szkepsziséig és iróniájáig. Íróként, és gondolkodóként is erősen elkötelezett a technológiai fejlődés gondolata mellett, bár tudományfelfogása sokkal inkább 19. századi, az érdekek nélküli, minden nehézséget legyőző emberi kíváncsiságba vetett hit motiválja. 
Ahogyan a Solaris című regényének főszereplője – aki borzasztó dolgon megy keresztül, de a helyén marad – mert mint mondja: „hiszem, hogy a kegyetlen csodák nem értek véget” és ő, mindenek ellenére, kíváncsi rájuk. 
Lem könyvének hősei robotok, akik elmenekültek alkotóik, az emberek rabságából a távoli galaxisokba, hogy szabadon és boldogan éljenek. De – sajnos! – magukkal vitték alkotóik hibáit, rossz szokásait is, így aztán az ő életük is mindazon hibákkal, szenvedésekkel és torzsalkodásokkal terhelt, mint az általuk „sápatagnak”, vagy „kocsonyáknak” nevezett embereké. 
A könyv egy novellafüzér, két robotszereplő személye köré fonva. Ők Trurl és Klapanciusz mérnökök, akik végezvén tanulmányaikkal megkapják a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét és körutazásra indulnak a világmindenségben, hogy tudásukkal szolgálják a robotok jólétét. Utazásaik mindegyike valamiféle erkölcsi példázatként is olvasható. (Megnyugtatom azért a kedves olvasót, nemcsak erkölcsi példázatként, hanem simán szórakoztató irodalomként is olvashatóak.) 

Kép forrása

A teljes boldogság
Kedvcsinálónak a fejlődés legmagasabb fokán álló lényekről szóló történetet mutatnám be. 
Miután a világmindenség végtelen, így szükségszerűen léteznie kell a fejlődés legmagasabb fokán álló lényeknek is. (Murányi szerint: fejlegek) A fejlegek – általános meglepetésre – pucéran és tétlenül, általános hedonizmusba szédülve hevernek a homokban egy láda formájúra alakított bolygón, mely úgyszintén szögletes nap körül kering. (Az égitestek eme furcsaságai alapján találják is meg őket.) Mindez mélységesen felháborítja a derék mérnököket, hiszen a világmindenség tele van mindenféle búval-bánattal, igazságtalansággal, szenvedéssel. Számon is kérik a fejlegek képviselőjén, hogy miért nem tesznek az általános boldogságért. A szerencsétlen legfejlettebb – aki nagyon unja már az efféle kérdéseket – elmeséli, hogy hányszor és hányféleképpen próbálták elérni a teljes boldogságot és miféle kudarcokkal járt az. Az emberek vágyait teljesítve a pusztítás orgiái következtek, hiszen vágyaink között a pusztítás is szerepel. Elhangzik a kulcsmondat is: ha mindent meg lehet tenni akkor semmit sem érdemes. 
A novellát olvasva – kénytelen-kelletlen – be kell látnunk, hogy az általános boldogság elérésének mi magunk vagyunk a legnagyobb akadályai. Bennünk gyökeredzik a jó mellett, visszavonhatatlanul a rossz is. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel és megbocsájtó iróniával szemlélni a dolgokat, ahogyan az író is teszi. Nem ment fel bennünket az erkölcsös cselekedetek kényszere alól csak rávilágít: legföljebb törekedni tudunk az erkölcsi tökéletességre – elérni képtelenek vagyunk. És mivel mi tökéletlenek vagyunk bármely társadalom, klub, szövetség, amit alkotni vagyunk képesek ugyanilyen tökéletlen és kontingens lesz. 
A könyvet – a szerző többi könyvével együtt – mindenkinek melegen ajánlom, aki időnként maga is gondolkodik azon, hogy miképpen lehetne boldog és tökéletes társadalmat létrehozni.