Forradalmi bédekker

Ha van útmutató, nyilván van út is. Hogy azonban az út hova is vezet, azt a baloldali politikai csoportok hangos rajongása mellett is érdemes megvizsgálni. Nemrégiben jelent meg magyarul Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz című könyve, amelyet elképesztő lelkesedéssel fogadott a magát elnyomottnak érző közéleti közösség. Ahol sanyargatottság-élmény van, ott elnyomásnak is kell lennie, s ahol elnyomás van, ott nyilván diktatúra virul – húz csalóka oksági láncot a személyes nyomorúság és a kormányzat között e rajongótábor sok tagja, hiszen így megtakaríthatja a szembenézést azzal az egyszerű ténnyel, hogy saját életéért mindenki maga felel.  
Mindenesetre az elnyomottak most – kíméletlen diktatúra újabb gonoszságának bizonyítékaként – kénytelenek lesznek elolvasni Popovics könyvét, amelyet mi Erdélyi Katalin összefoglalásában veszünk górcső alá. Recenzorunk az Átlátszó.hu blogon vette körül kritikátlan hájpjával Popovics munkáját, akiről egyebek mellett elmondta: „a Szlobodan Milosevics szerb diktátorral szembeszálló mozgalom egyik meghatározó alakja kézikönyvet állított össze az általuk kidolgozott és tökéletesített módszerekből, melyek erőszakmentesen, de hatékonyan kezdik ki a diktátorok rendszerét.”
Mi pedig ez alkalomból erőszakmentesen, de hatékonyan szeretnénk kikezdeni Erdélyi bárgyú fantazmagóriáit, s vele a rémisztően buta popovics-szöveg hitelességét. 

Hazugságon megállva

Kezdjük a második fejezettel (Álmodj nagyot, kezdd kicsiben!), amiről Erdélyi így ír: „Fontos a nagy álom, a diktátor és a rezsim megbuktatása, de lépésről lépésre kell haladni. Először egy – viszonylag – könnyen megvalósítható harcot kell választani, amivel sok támogatót szerezhet a mozgalom. A könyvben Popovics többek közt példaként hozza az izraeli Itzik Alrovot, aki az országban uralkodó rablókapitalizmus, és magas lakhatási költségek ellen akart harcolni, de nagyon okosan először a túró egekbe szökő ára ellen hirdetett tiltakozást. Mivel a túrót nagyon szeretik az izraeliek, rengetegen Alrov mellé álltak, bojkottot hirdettek, és végül győztek. És miután az emberek megtapasztalták a győzelem ízét, jöhettek a komolyabb küzdelmek, a lakhatási költségek elleni tiltakozás.” 

Mielőtt elcsodálkoznánk azon, hogy miközben nem figyeltünk oda, Izrael hirtelen diktatúra lett, olyan ország, ahol a politikai küzdelmeket nem a demokratikus ügyintézés keretei között szokták megoldani, hanem forradalmi mozgalmak rohamosztagosainak elképzelései mentén, csodálkozzunk el inkább azon, mennyire aljas javaslattal kezdi könyvét Popovics. Mondanivalójának lényege: Verd át az embereket! Verd át híveidet! Hazudd azt nekik, hogy a túró, a lakhatási költségek, meg egyéb jelentéktelenségekért küzdesz, miközben te valami egészen mást akarsz, máshová vezeted követőidet, mint ahova ők menni akarnak. 

És ezzel vissza is kanyarodhatunk a kötet első fejezetéhez (Nálunk ilyen nem történhet), amelyről Erdélyi ezt írja: „minden ország és rezsim más, így az egyikben sikeres módszereket nem lehet átkopipésztelni változtatás nélkül egy másikba, de a mozgalomnak igenis hinnie kell abban, hogy sikeresek lesznek.” Hát persze, tehetjük hozzá, de akkor miért kell hazugsággal kezdeni a mozgalomszervezést? Aki hisz a saját ügyében, az miért nem céljairól, álmairól beszél az embereknek, miért tartja jobb ötletnek a hazugság-mozgósítást? 
A harmadik fejezetben (Jövőkép) folytatódik a hazug propaganda dicsérete, de kiderül az is, hogy a Popovics-féle forradalmárokat cseppet sem érdeklik az emberek. Erdélyi szerint az ellenzéki aktivistáknak „Fel kell ismerniük, hogy milyen problémák foglalkoztatják a “kisembereket”, vagyis mivel tudják őket a mozgalmuk mellé állítani. A Maldív-szigeteken például a rezsimellenesek tejberizspartikat szerveztek, amiken rengetegen részt vettek, de egy idő után megrekedtek itt, és nem tudták, merre lépjenek tovább. Aztán felismerték, hogy az ország távoli részeire nem jut a turizmus bevételeiből, és az idős maldívok nagy tömege él reménytelenül, a gyerekei és unokái támogatására szorulva. Ezután zászlajukra tűzték az öregkori nyugdíjat és az általános egészségügyi ellátást, és ezzel egy nagyon fontos réteget nyertek meg maguknak.” Egy önleleplező passzust is idéz Erdélyi a könyvből: „A másként gondolkodóknak nem elég csak az emberi jogokért és a szabadságjogokért harcolni. A siker érdekében figyelniük kell arra, hogy az embereket valójában mi foglalkoztatja.” Amiből kiderül, az ellenzéki aktivisták tulajdonképpen fütyülnek arra, mi foglalkoztatja az embereket, de a siker érdekélben – nyilván kellő mérlegelés után – esetleg hajlandóak figyelembe venni az egyszerű emberek igényeit is. Nem mellesleg mélységes elitizmusról, a hétköznapi emberek vágyainak, igényeinek, értékvilágának teljes elutasításáról és megvetéséről is árulkodnak Popovics sorai. 
Itt említem meg a könyv utolsó Rajtad múlik című fejezetét is, amelyben Popovics leereszkedő beképzeltsége kisebb, helyi ügyek felé irányítja a hozzá, igazi forradalmárhoz nem mérhető, jelentéktelen közembereket. Recenzorunk így ír a varázslatra váró, nyomornegyedben élő, sorsukat irányítani képtelen emberekről:„bárki lehet aktivista. Egy háromgyerekes édesanya és egy nyomornegyedben élő is érhet el változást, ha elég elszántan küzd a céljaiért. Sokakat visszatart a félelem, nem akarnak közügyekkel és politikával foglalkozni, de felesleges varázslatra várni: a hétköznapi embereknek kell kezükbe venni a sorsukat. Ki kell állniuk azért, amiben hisznek, és harcolniuk a rossz ellen.” 
Az arcátlan cinizmus azonban csak a következő fejezetben fordul igazi brutalitásba. 

Tomboló cinizmus
A hatalom mindenható pillérei című részben Erdélyi Katalin tolmácsolásában arról ír Popovics, hogy „minden diktátornak sok pénzre van szüksége a rezsim fenntartásához. Pénzbe kerül az ellene tüntetőket verő rendőr fizetése, az egész elnyomó rendszer működtetése, és háború esetén a fegyverek is. A pénz pedig főként az elnyomásban élők által befizetett adókból, a turizmus és az export bevételeiből tevődik össze. Popovics itt felidézi egy találkozását szír ellenzéki aktivistákkal. Ők, bár eleinte nem hittek abban, hogy a kegyetlen Aszad legyőzhető erőszak nélkül, később elkezdtek ötletelni azon, hogy milyen módon roppanthatnák meg a gazdaságot, s ezzel Aszad hatalmát.”
Azaz magyarán: minél rosszabb, annál jobb. Miközben a mozgalmárok azon törik a fejüket, hogy milyen módon roppanthatnák meg a gazdaságot, s ezzel Aszad hatalmát, egy percig sem jut eszükbe, hogy a gazdaság ellehetetlenítésével saját népük életfeltételeit teszik nehezebbé. Popovics tulajdonképpen azt javasolja haladár barátainak, hogy a támadjanak saját népükre. Szíriában például csodálatos eredménnyel zárult az ötletelés.
Most megint át kell ugranunk egy fejezetet, mert a Nevess, egészen a győzelemig! című részben ajánlottakkal szemben nem lehet nevetni azon, amit a hatodik fejezetben javasol a szerző. 
Az elnyomás elnyomók ellen fordítása című passzusban Popovics „azt részletezi, hogy a diktátorok hatalma annak köszönhető, hogy az emberek engedelmeskednek neki. Engedelmeskednek, mert félnek, és ezen alapszik az elnyomás eredményessége. Felidézi, hogy Milosevics elleni akcióik idején eleinte szinte mindannyian féltek a börtöntől, de miután páran megtapasztalták és elmondták a többieknek, hogy mi történik velük bent, többé nem félt senki – sőt, kifejezetten menő lett, ha valakit letartóztattak. Az egyetemisták elleni egyre komolyabb rendőri fellépés pedig visszafele sült el, olyanok is kiálltak a mozgalom mellett, akik egyébként nem foglalkoztak politikával: nagymamák hívogatták a rendőrséget, és kérdezgették, hogy “Miért verik a mi csodálatos gyerekeinket?”. A burmai juntának pedig az lett a veszte, hogy 2007-ben a békésen tüntető buddhista szerzetesek közé lőtt, és több ezret letartóztatott közülük. Az elnyomott társadalom berágott az általuk nagyrabecsült szerzetesek elleni brutalitáson, és kitört a szerzetesek leplének színéről elnevezett Sáfrány-forradalom. Az elnyomás előbb vagy utóbb mindig visszafelé sül el” – írja Erdélyi. 
S ezzel el is érkeztünk a felelőtlenség csúcsára. Igazi diktatúrák ugyanis nem nagyon viccelnek az ellenzékiekkel. Mondjuk, az Iszlám Állam börtöneiben szerzett élményeiről kevesen beszéltek, mert kevesen jöttek ki onnan. Kemény diktatúrák – Hitler, Sztálin, Pol Pot, Kim Dzsongun, Abu Bakr al-Bagdadi – ellen soha senki nem lázad föl, mert a lázadókat általában válogatott kegyetlenséggel gyilkolják meg. Popovics javaslata igazi „légy pozitív” típusú idiotizmus „Az elnyomás előbb vagy utóbb mindig visszafelé sül el” típusú baromság egyszerűen nem igaz. Viszont szép példája a felelőtlen vágyvezérelt gondolkodásnak, annak a balhitnek, amely szerint valahogy végül is reményeink szerint alakulnak majd a dolgok. Pedig többnyire nem. 
Ezzel a lendülettel azt is hangoztathatná Popovics, milyen hatékony az elnyomó rendszer elleni harcban az öngyilkosság, s példaként hozhatná mindjárt a Judeai Nemzeti Front elit öngyilkos alakulatának dicső és vitathatatlanul eredményes önfeláldozását. 

Az ostobaság diadalmenete
Később az is kiderül, Popovics nemcsak gonosz és felelőtlen, de tulajdonképpen igen-igen buta is. Az Egységben az erő című fejezetről így ír recenzorunk: „nehéz létrehozni a diktátor elleni egységet, mert minden ellenzéki szervezet meg van róla győződve, hogy az a jó, és csakis az a jó, amit ő kitalált. Ugyanakkor ha nincs egység, nincs eredmény, és a megosztottság a zsarnok malmára hajtja a vizet. Felidézi, hogy 2010-ben a fehérorosz választáson kilenc jelölt indult Lukasenko ellen, így senkire nem jutott elég szavazat. Popovics szerint létezik stratégiai és taktikai szövetség, és ezeket a siker érdekében fel kell építeni. Meg kell találni azt a nagy közös célt, ami a különböző csoportokat összeköti (ez általában a diktátor megbuktatása), és ennek elérése érdekében össze kell fogniuk a különböző mozgalmaknak.”
Miközben persze nem kell komoly szociológiai jártasság ahhoz, hogy tudjuk, az egység hiánya mögött nem a szándék hiánya áll, sokkal inkább a bizalmatlanság az érdekek és értékek összeegyeztethetetlensége, s más hasonló okok. Hogy ezeket a valóban felmerülő kérdéseket még csak meg sem említi, igazi hígvelejű ezotériává teszi a könyvet. 
Hasonlóan bárgyú javaslattal áll elő szerzőnk a Tervezd meg a győzelemhez vezető utat! című fejezetben. Itt – bloggerinánk szerint – „Popovics arra hívja fel a figyelmet, hogy egy mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha először építkezik, és csak utána hívja utcára az embereket. Bár a Tahrír téri tüntetések médiavisszhangja miatt úgy tűnhet, hogy ennyi elég egy rendszer megdöntéséhez, de azt kevesen tudják, hogy az ellenzékiek előtte két évig dolgoztak az előkészületeken. Egy tömegdemonstráció kevés, ha nincs előtte megfelelő előkészület. Először fel kell építeni a mozgalmat, kitűzni a célokat, kidolgozni a stratégiát és taktikát, megnyerni az embereket az ellenállásnak, lépésről lépésre megtervezni az eseményeket a diktátor bukásáig, és csak ezután szabad kilépni a fényre – különben kudarc lesz a vége, kifullad az egész.”
És ezzel a lelkesült mozgalmárnak sikerült eljutnia a self help könyvek méltóságon aluli szintjére. Nagyjából a Hogyan legyünk milliomosok napi öt perc svédtorna útján típusú szövegek színvonalát hozza a tervezés fontosságának hangsúlyozásával. Ugyan már, tervezd meg légyszi, hogyan lehet megbuktatni a diktátort, hogyan leszel milliomos, hogyan építesz fotonrakétát, hogyan hozod létre a rák ellenszerét! Minden csak a tervezésen múlik… Vagy mégsem? 

Bárgyú és giccses
És akkor végül ne hagyjuk ki a panorámából a tartalmatlan giccs szomorú paravánjait. A Nevess, egészen a győzelemig! című fejezet szerint „A rendőröket kiképzik az agresszív tüntetők elleni közdelemre, de arra nem, hogy mit tegyenek olyan akciók esetén, amik egyértelműen sértik a diktátor és a rezsim tekintélyét, viszont nem törvénytelenek. Ankarában például az iszlamista kormánypárt abszurd szigora ellen a nyílt utcán hangosan cuppogva csókolóztak szerelmespárok, a rendőrök pedig nem tehettek semmit. Szíriai aktivisták piros festéket öntöttek Damaszkusz néhány forgalmas helyen lévő szökőkútjába, és a rendőrök hiába tülekedtek zavarodottan a brutalitás jelképei körül, meg kellett várniuk azt az egy hetet, amíg a víz megtisztult. De a legnagyobb arcvesztést akkor szenvedték el Aszad rendfenntartói, amikor nekiálltak összeszedni az aktivisták által ezerszám Damaszkusz utcáira öntött Szabadság, Elég és hasonló feliratú pingponglabdákat. Nagy igazság, hogy ha túlbuzgalmában nevetségessé teszi magát a rendőr, akkor elveszti a tekintélyét, és nem félelmetes többé.” 
Mondjuk, nehéz jó heccet kitalálni, amikor például az Iszlám Állam elevenen égeti el a ketrecbe zárt embereket, de az tény, hogy a tréfa valóban eredményesen erodálhatja az amúgy nem túl agressziv rendszerek tekintélyét. Ezért is van az, hogy a cenzúrát nemcsak a diktatúrák gyakorolják, hanem a demokráciák is. Újabban, például a politikai korrektség érdekében aggasztóan gyakran. Mert ugye – azon kívül, hogy ezek a mi nagyszerű értékeink, azok meg a ti hülye babonáitok – milyen különbség van érték és érték, gúny és gúny, heccizmus és heccizmus között? 
Hasonlóan primitív Az erőszak démonai című passzus, amely – Erdélyi tolmácsolásában – arra hívja föl a figyelmet, hogy „a diktátornak mindig több és jobb fegyvere van, és kiképzett katonák állnak szolgálatára, egy mozgalomban viszont ehhez képest csak elenyésző azok száma, akik fizikai küzdelemben is megállják a helyüket. Viszont egy erőszakmentes ellenállásban részt tud venni mindenki: a sütisütő nagymamák, az egyetemista lányok, a vékony srácok, és a reumás nagypapák is. Ráadásul az erőszak kontraproduktív: a zsarnokot feldühíti, a népet pedig elijeszti a mozgalomtól, hiszen az emberek alapvetően békére és nyugalomra vágynak.”
Az erőszakmentesség azonban igazi haladár divatmajomság. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy hatástalan volna. Áldiktatúrák ellen, olyanokkal szemben, amilyenekről Popovics beszél, vagy az olyan virtigli demokráciákkal szemben, amilyennel szemben Gandhi alkalmazta, nyilván hatékony. De azért a divat csak divat marad, miközben persze a világpolitikai ügyintézések megszokott módja az erőszak. Nehéz is elképzelni másképp… Nehéz elképzelni, mennyire lehet hatásos az erőszakmentesség igazi diktátorokkal szemben. Talán csak nem abban bíznak forradalmáraink, hogy a kivégzőosztag tagjai annyira fognak röhögni az erőszakmentesség-propagandán, hogy nem találják el a kivégzendőket?     

Hataloméhes epigon
Végezetül ejtsünk pár szót arról, hogy a Fejezd be, amit elkezdtél! című részben lényegében azt fejti ki a szerző, hogy az igazi forradalmár nem elégedhet meg a forradalom győzelmével. A győzelem csak akkor lesz teljes, ha ő maga kerül majd hatalomra. Erdélyi szerint: „időnként még a nagyon sikeres mozgalmak is elkövetik azt a hibát, hogy túl korán vonulnak le a színről. Egyiptomban Mubarakot ugyan megbuktatták, de távozását követően színre lépett a Muszlim Testvériség, így az erőszakmentes aktivisták ott csak félsikert arattak.” Popovics szavai szerint: „A sikeres mozgalmaknak türelmesen folytatniuk kell a munkát akkor is, amikor a fények és a kamerák már a következő nagy sztorira irányulnak. (…) Gondoskodnod kell róla, hogy a változások, amiket előidézel, tartósak és stabilak legyenek.”
Azaz magyarán addig ne engedd szét a csapatot, amíg hatalomra nem segítettek téged! Hiszen mi más is biztosíthatná a „fotelforradalmárok” által fontosnak tartott elvek, eszmék, értékek, bankszámlák és vagyontárgyak kiteljesedését, ha nem az, hogy maguk kerülnek hatalomra? 
És persze azt se felejtsük el itt a végén megemlíteni, hogy a szöveg és a koncepció kísértetiesen hasonlít Saul Alinsky Radikálisok kiskátéja című, 1971-ben megjelent művére, amely a hatvannyolcas diáklázadásokból párolta ki a mozgalmárság tizenkét pontját. Csak hát ugye, míg Alinsky egy zseni volt, addig Popovics egy bárgyú epigon. 
Végezetül említsük meg azt is, hogy a kötet megjelenése óta Szrgya Popovics és társai képzéseket tartanak ellenzéki aktivistáknak. A világ– például a sokszor hivatkozott Közel-Kelet – állapota pedig híven tükrözi munkájuk értékét.