Lelketlen Moore-könyv

Mindig megegyezünk a barátimmal: a Biff evangéliuma zseniális. Christopher Moore fő műve, amelyet szinte biztos, hogy soha nem fog tudni felülmúlni. Minden valószínűség szerint ő is tudja ezt, viszont ő mégsem elégedett meg ennyivel! Saját útját járva, stílusát finomítgatva írja ötletesebbnél ötletesebb könyveit, amelyek bármely írónak dicsőségévé válnának. És amelyek a maguk korlátai között garantáltan szórakoztatják, meghatják és kikapcsolják olvasótáborukat…

Zseniális, na

Moore talán egyik legnagyobb érdeme, hogy mindamellett, hogy felhőtlenül szórakoztat,  bolondos írói zsenije szinte bármilyen témát vonzónak tud láttatni. Amikor az ő csintalan indián istenségéről olvasok, akkor megértem a rézbőrűek csendes, bölcs őrületét, ha a Bolondot veszem a kezembe, akkor még arról is meg sikerül győznie, hogy – tapasztalataim ellenére – Shakespeare nem elviselhetetlen az ő „veretes” nyelvezetével. És ha a Kékről olvasok, akkor – amellett hogy olyan felesleges dolgok égnek tudatomba, mint az „umbrabarna kifejezést” – el-elgondolkodok rajta, hogy mily vagány is lenne egy palettányi különleges festékkel megörökíteni valami gyönyörűt (esetleg néhány meztelen modellt – ha éppen nagyon elragadott a könyv). Mocskos melóját forgatva pedig abszolút logikusnak tűnik az elmélete, miszerint az antikváriusok azért tudnak megélni kétes foglalkozásukból, mert régen szövetséget kötöttek a Halállal. De persze az is lehet, hogy én vagyok túlságosan intuitív, akit minden hülyeségről meg lehet győzni első hallásra… 

Lestrapált lelkek
A Bolond (kissé lagymatag) folytatása után Moore egy másik nagy sikeréhez nyúlt vissza legújabb könyvében. Kedvenc írónk a Mocskos melóból megismert Halálkereskedők újabb kalandjait meséli el nekünk nemrégiben megjelent – szörnyű rózsaszín borítójú – regényében. A történet egy évvel Charlie Asher és a San Franciscoba gyülekezett régi istenek csatája után kezdődik, amikor is kiderül: azzal, hogy Sophie nagy Halállá vált, csak rövid időre oldódtak meg a „halálos” gondok. A hat éves kislánynak szüksége lenne a Halálkereskedők segítségére, hogy fenntartsa az árnyékvilág egyensúlyát. Viszont a Morrigan sikerrel kiirtotta a legtöbb használtholmi kereskedőt, a helyükre kiválasztott újak pedig még nem igazán fogták fel saját fontosságukat (értsd: nyugodt szívvel elcseszték). A lelkek körforgása tehát megállt. Ez a jelenség pedig felébresztett egy ősi, kegyetlen istenséget, aki – a régi módszerek szerint – hatalmas pusztítás árán akar rendet rakni a környéken.

Visszatérő szereplők
Az alapötlet tehát egészen jó. Viszont a sztori elindulásáig át kell vergődnie az olvasónak egy teljesen érdektelen félszáz oldalon, amelyben minden eddig megismert szereplő élettörténetét elénk tárta az író. Minden szálat életben akart tartani, és mindegyiket vinni akarta előre: így a történet maga (ami rendszerint magával tud ragadni) abszolút háttérbe szorult. A szerelmi szálak kivesézése, a mókusemberek lelki válsága és a buddhista alapigazságok nélkül talán azt mondhatnám, hogy egy értelmes, frappáns második részt olvastam, amely felül múlta a várakozásaimat. Azonban a vontatott kezdés miatt megcsappant a kedvem és a lelkesedésem a könyv iránt, amelyet a sztori végéig nem is sikerült egészen visszanyernem az ide-oda csapongó felesleges mellékszálat miatt. Hiába fedeztem fel bennük a Moore-stílus jól ismert jegyeit, ez sem bírt megszabadítani attól a kellemetlen érzéstől, hogy egy olyan regényt olvasok, amelyből sikerült kiirtani a varázslatot. Amelyet inkább egy összetákolt szörnyeteghez hasonlít, mint önálló regényhez.

Moore sem a régi
De ami talán a legjobban fájt, hogy Moore-t megpuhította valami. Régebbi regényeiben mindenki megkapta a magáét… így járva az igazságos, de mégis leleplező szórakozás útját. A Lestrapált lelkekben azonban kínosan ügyel arra, hogy minden regényében felbukkanó gondolatvilággal tisztelettel bánjon. Ráadásul most aztán tényleg összeeresztett minden világnézetet frisco-i arénájában! Sikerült szerephez juttatnia a buddhista filozófiát és az óegyiptomi isteneket, az indián kultúrát és még az átlagos európai szellemvilágot is felelevenítette egy kicsit. A töketlen happy ending közben persze azt is belénk sulykolja, hogy mindegyiknek igaza van, és az összeset lehet (jogosan) imádni! A „halálkereskedésen” kívül. Amiről aztán kiderült, hogy a természet (avagy az írói képzelet?) egyik legnagyobb melléfogása volt. Így keserítve el végleg a Moore ötleteiért eddig feltétel nélkül rajongó szívemet.