Ez Magyarország!

Huszonhét évvel a rendszerváltás után sem értettük még meg, hogy az úgynevezett ötvenes évek és az azt követő harminc év, milyen mértékű kulturális változást eredményezett Magyarországon. A természetes magyar kultúrfejlődés végleg megszakadt és már nem is emlékszünk arra, hogy ez a nemzet hogyan látta magát és a világot három nemzedékkel ezelőtt. Ez nem csak azért óriási hiba, mert e nélkül magunkat sem érthetjük meg teljesen, hanem azért is, mert már néhány apróbb morzsa megismerése is megmutathatja nekünk, hogy végül is micsoda értékeket cseréltettek le velünk a vulgármarxizmus nihilista ostobaságaira. 

Amit önmagunkról tudni kell

Természetesen ez az állítás csak az utóbbi gondolkodásra nézve ügydöntő, a Horthy-rendszerrel lezáródó Magyar Királyság társadalmának és kultúrájának, végtelen sokszínűségének megértése és ezen állapotok semleges kritikája továbbra is fontos szükségszerűség. 
A Horthy-féle Magyarország ugyanis nem egy tervezett világ, hanem egy birodalom örökölt magja földrajzilag és társadalmilag, amelynek újjászervezése volt a feladata az egykori királyság ide visszahúzódó elitjének. Nem vetettünk még számot azzal, hogy ez a húsz-huszonöt év hogyan sikerült. A negyvenöt utáni világ azonban emberi akarat következménye, céltudatos rombolásé és ügyetlen építkezésé, amely nem vett tudomást a valóságról, csak egy primitív ideológia őrjöngése volt.
Dr. Asztalos Miklós (már a Wikipédia szócikke is beszédes) füzetecskéjének felütése a következő: „Amit önmagunkról – a mai Magyarországról – mindenkinek tudni kell.” Még a Délvidék visszacsatolása előtt vagyunk, de abban a pillanatban úgy tűnik, hogy Magyarország sorsa jobbra fordul, tehát az egész nemzetet optimizmus és boldogság hatja át.
Ha az ember nem olvasott még a második világháború előtti magyar nyelven íródott könyveket, amelyek reflektálnak az akkori jelenre, már az első oldalon olyan megközelítéssel fog találkozni, amely a kultúrmarxizmuson felnőtt ember számára értelmetlenek vagy viccesek, sőt nevetségesek. Ha a megértés folyamata itt lezárulna, pontosabban el sem kezdődne, maradnánk azok, akik voltunk, egy jelentéktelen ország jelentéktelen polgárai. Csakhogy akkoriban az emberek egy ideiglenesen szégyenben élő, de hatalmas birodalom büszke polgárainak gondolták magukat, a Szent Korona alattvalóinak. A nagy háború előtti hatalmas, az akkori ember számára beláthatatlan és bejárhatatlan királyság és a birodalom mindenki számára élő, eleven és fájdalmas emlék volt. Fájdalmas, mert a Magyar Királyság egy olyan hely volt, ahol lehetett élni. Ahol annyiféle város, falu, népség és vallás, munkalehetőség, életforma, síkság és hegyvidék, folyó és tó, erdő és mocsár találtatott, hogy bárki, aki élni akart, az tudott. A történelmi Magyarország, amelyet a korabeli magyar ember Európa, a jó értelemben vett Európa részének, annak határát jelentő és azt védő részének tekintett, földrajzi egységével és „határtalanságával” maga volt a „mennyország”.

Magyarország helye Európában
Újra és újra felmerül, hogy szabad-e a történelmet, annak egy korszakát úgy leírni, hogy például a kortársak és a közvetlen utókor, az „átélők” közvetlen tapasztalatát, véleményét, érzelmeit, gondolatait nem vesszük figyelembe. Ha a két háború közötti világ könyveit olvasom, mindig döbbenten vagyok kénytelen újra és újra, megállapítani, hogy történelemfelfogásunk a saját nemzeti történelmünkről teljesen idegen fogalmak és tények alapján taníttatik nekünk, nem azt tartjuk fontosnak, amit őseink annak láttak. Tulajdonképpen mintha egy másik, egy alternatív történelmet látnánk, amelyben fizikai értelemben hasonlóan történnek a dolgok, de a kortársak mindent, de tényleg mindent másképp neveznek. Szemléletes példája ennek, hogy Asztalos a két, a trianoni országba telepített egyetemet „menekült egyetemnek” nevezi. És az is volt, ahogy egyházi egyéb intézmények sora volt kénytelen elmenekülni a „megszállt” területekről, mert az utódállamok lehetetlenné tették mindenütt a magyar nemzetiségű lakosság legalapvetőbb szerveződéseinek működését, minden területen, a kultúrától a gazdaságig.
1930-ban Bethlen a „Newyork Times”-ben azt nyilatkozhatta, hogy magyar testvéreink visszanyerése mellett más nemzetiségek esetében is népszavazást kívánunk arról, hogy „vissza akarnak-e hozzánk térni”. Ez nem volt olyan hatalmas illúzió, mint gondolnánk, az utódállamok egyrészt nem csak a magyar kisebbséget nyomták el brutálisan, másrészt az államalkotó nemzetek lakosságának egy része is csalódott saját államában, jelentős volt az a vélemény, hogy ennél még a Magyar Királyság is jobb volt. Ettől természetesen ez még nem volt bizonyosan reális alternatíva, de egy nemzetiségi szövetségi államként funkcionáló Magyar Királyság sokkal nagyobb biztonságot garantált volna az államalkotó nemzeteknek, mint amilyent a „trianoni tákolmányok” képesek voltak.
A trianoni tragédia utáni gazdasági konszolidációt máig nem értékeli a helyén a hálátlan utókor. Évezredes gazdasági kapcsolatok szűntek meg egy pillanat alatt, teljesen új életformát kellett kialakítania a lakosság jelentős részének. A „kultúrfölény”, amely nem csak a művelődésben, hanem a népről történő szociális gondoskodás jelentős javításában is megnyilvánult. Ki gondolná például, de még az iskolafogászati rendszer gyökerei is a két világháború közé nyúlnak vissza?

A magyar művelődés eszményei
„...mi lehet a magyar iskola célja. Olyan magyar embereket nevelni, akik képesek az örök magyar eszményekért élni, akik minél teljesebb értékű tagjai a nemzetnek s megadni a lehetőséget arra, hogy a magyar nemzet tagjaiban rejlő tehetség lehetőleg minél nagyobb mértékben kibontakozhassék, érvényesülhessen a nemzet és azon túlmenőleg az egész egyetemes művelődés javára, hasznára.”
Határozottan kibontakozik az a felismerés a Trianon utáni két évtizedben, hogy a magyarság túlélésének legfontosabb eszköze a kiművelt emberfők létrehozása lesz. A társadalompolitika minden területén tudatos reformok sorozata valósult meg.
Attól tartok, nem felel meg a valóságnak az a kép, amely a Horthy-rendszer kulturális életét egyoldalúan mutatja meg, mintha az irodalom és a művészetek állami ellenőrzése egyensúlytalanságokat hozott volna létre. Kétségtelenül egy konzervatív, a fennállóval elégedett ember szövegét olvassuk, a művészeti nagyságok felsorolása és munkásságuk értékelése teljesen függetlennek tűnik azok politikai megítélésétől, sőt a művészek politikai állásfoglalásától.  Ady Endre, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Német László, Móricz Zsigmond, Máray Sándor, Illyés Gyula, József Attila a később kurzusíróként, kurzuskegyenc művészként gyalázott nagyságokkal azonos súllyal szerepel a nemzeti művészeti élet összefoglalójában.
Mindig is nagyon érdekelt, hogy a húszas-harmincas évek csodálatosan megénekelt, általam annyira irigyelt, főleg budapesti központú irodalmi, művészeti élete vajon valóság volt-e vagy csak a számtalan tehetséges ember műveiben tükröződik vissza annyira elevennek és élvezetesnek. Talán Dr. Asztalos Miklós művében találkoztam először arra való utalással, hogy csak egy illúzióval vagyunk megajándékozva. „Az irodalmi élet valamikor irodalmi szalónokban, irodalmi kávéházakban, vagy éppen kávéházakban zajlott le. Nincsenek irodalmi szalónok, (eredeti helyesírással) az írók nem torzonborz és zilált életű furcsa figurák…. Az író szorgos családapa-többnyire – akinek talán csak gondja van több mint másnak, mert sokszorosan érzi nemzete gondjait….”.
És a sajtóról szólva: „Az újságírói pálya ma már nem félbe maradt egzisztenciáknak is menedéket adó valami, s az újságírás nem gyanús színezetű közgazdasági tevékenység.” Mintha itt a klasszikus  „revolver újságírásról” lenne szó, amelynek lényege, hogy az újságíró azért kap inkább pénzt, amit nem ír meg. Hiába, bárhogy erőlködünk, nincs új a nap alatt.
Érdemes a filmgyártásról és forgalmazásról szóló fejezetecskét is elolvasni, mert annyi ismerős problémával találkozhatunk ott, mintha nem is egy másik korról lenne szó.

Kis magyar útikalauz
Talán nem meglepő, hogy a háború előtti gazdasági fellendülés együtt járt a magyarországi belső turizmus fellendülésével. A füzetben azok a képek jelennek meg illusztrációként, amelyekkel ma is jellemezzük a csonka ország városait. A Balaton már az ország legnagyobb látványossága.
Nem biztos, hogy az irodalmi művekből vagy a történelemkönyvekből kell megismerni egy korszakot, főleg akkor, ha számtalan újság, könyv és egyéb mindenféle kiadvány áll rendelkezésre erről a közelmúltról. Olyan kiadvány, amelyet lényegi elemeiben, hangulatában az akkori olvasóközönség elfogadása erősít meg. Ilyen volt az ország akkor azoknak, akik olvasnak és akik írnak.
Amikor ilyesmiket olvasok a történelem csak utólagos mesterkedésnek tűnik, azért, hogy igazoljunk egy a szánk íze szerinti lehetőséget. Pedig se így nem volt, sem úgy nem volt, csak volt valahogy. Volt egy jónak tűnő pillanat, kár, hogy elmúlt.

Ez Magyarország! (1940, 128 oldal, ára 24 fillér)