A populáris zene és az államhatalom viszonyát a 20. századi Magyarországon vizsgáló tanulmánykötet jelent meg a napokban. A Rózsavölgyi és Társa Kiadó, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös gondozásában napvilágot látó könyvben tizenöt tanulmány olvasható, amelyek egy-egy műfajra vagy zenei jelenségre koncentrálnak.

Fordulatos idők
Bár 1945 és 1990 között a Szovjetunióhoz fűződő szoros viszony és néhány ideológiai alapvetés változatlan maradt, az államszocialista rendszer négy évtizede alatt hihetetlenül sok, kisebb-nagyobb fordulat figyelhető meg, a nyitás és bezárkózás, a modernizálás és újragondolás, valamint a visszarendeződés időszakai gyors egymásutánban követték egymást. Ez a változékonyság a kultúrára és azon belül az szórakozásra és a szabadidő eltöltésére is komoly hatással volt – vélekedett a könyv szerkesztője, Ignácz Ádám.

Politikai-népművelési alapon
Az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa szerint a Rákosi-korszakban még elsősorban a művészi és ideológiai szempontból ideális mű megalkotása és egyfajta esztétikai totalitarizmus kialakítása volt a cél, miközben a befogadói igényekre egyáltalán nem figyeltek. Mindez érdemben változott 1956 után, a forradalmat követően az emberek „esztétikai nevelése” és a magas kultúrához való hozzáférés megszervezése volt a fő hívószó. 
A hatvanas, hetvenes évek fordulójától kezdve viszont az állam egyre inkább felismerte a populáris műfajokban rejlő profit lehetőségét, és a gazdasági szempontok egyre inkább felülkerekedtek az ideológiai szempontokon.
A 1970-es években alakult ki a szocialista mainstream és az alternatív műfajok világa is: a jazztől a progresszív rockon át egyetlen műfajt sem tiltottak vagy támogattak egyöntetűen, mindig szelektáltak, egyfelől politikai-népművelési alapon, másfelől nagy súlya volt a személyes kapcsolatoknak is.

Ne csak mítoszok!
A kutató szerint az államszocialista rendszer kultúrpolitikájának máig ható következményei vannak a populáris zenei színtérre, valamint az erről folyó társadalmi közbeszédre nézve. Mindez leginkább a populáris zenével kapcsolatos mai történetírói stratégiákban figyelhető meg. 
Mivel az államszocializmus még puhább formájában is elnyomó rendszer volt, a visszaemlékezők, a mai napig aktív zenészek és a kutatók egy része előszeretettel az ellenkulturális jellegre, a „földalatti” létezésre, a rendszerellenességre helyezi a hangsúlyt, miközben az állam konstruktív lépései jellemzően feledésbe merülnek. Arról is kevés szó esik, hogy minden időszak és minden műfaj kitermelte a maga élmezőnyét, amely bizonyos privilégiumokat élvezett, és ráérzett arra, milyen feltételek betartása szükséges harmonikus együttéléshez a rendszerrel – fogalmazott Ignácz Ádám.
„Fontos, hogy idővel ne csak a mítoszok működtessék az emlékezetet, hogy több szó essen arról, milyen gazdag és sokrétű is volt a magyar populáris zene története a huszadik században” – mondta. 
A Populáris zene és államhatalom című kötet szerzői: Csatári Bence, György Eszter, György Péter, Hammer Ferenc, Havasréti József, Heltai Gyöngyi, Ignácz Ádám, Jákfalvi Magdolna, Kappanyos András, Povedák Kinga, Ring Orsolya, valamint Standeisky Éva, Szemere Anna, Varga Luca, Véri Dániel és Zombori Mónika.