Bízvást nevezhetjük balesetnek azt az eseményt, amikor a spontán zenehallgatás során a gép, pontosabban az algoritmus olyan zenét dob, amit kellemes, nem kellemetlen hallgatni. Ez szinte sohasem fordul elő, amikor túlszalad a lejátszási listán, mert a zeneipar ma eljutott oda, hogy produktumainak kilencvenkilenc százaléka háttérzeneként is hallgathatatlan.

Szexi és izgalmas
Jelen esetben az történt, hogy a Honeybest nevű valami A legnagyobb hős című száma kezdett el lejátszódni. Ilyenkor általában riadtan szoktam az egér felé kapni, nehogy súlyosabb sérüléseket szenvedjek el. Most azonban az az érzés uralkodott el rajtam, hogy akár végig is hallgathatnám, sőt a linket azon melegében elküldtem egy barátomnak is. Meghallgattam újra, sőt a zeneelőállító entitás más számaira is rákerestem. Én ilyenkor teljesen szeretek tudatlan maradni afelől, hogy kik az elkövetők, a zene éljen meg magáról képek és egyéb információk nélkül.
Ez egy letisztult, komolyabb sallangokat mellőző zene, amelyet egy jól működő női hang ural, amely pont annyira kiált egy orrpolip eltávolítás után, hogy az még szexi és izgalmas legyen. De a témaválasztás és a szövegek mögött és a zenében is ott van valami abból a valamiből, amitől nem működik a jelen.

„Coelho-idézet a meghívókra…”
Már éppen abbahagytam volna a hallgatását a számoknak, amikor belefutottam a Maradok és az Egyedül címűbe. Van olyan, hogy egy dalszöveg, nagyképűen vers, nem jó és mégis az. Én elhiszem, hogy fejlődik a nyelv és a verselés klasszikus szabályai már nem érvényesek, különösen az íratlan szabályai haltak ki vagy ötven éve, de akkor is ragaszkodnék ahhoz, hogy egy vers, egy dalszöveg ne legyen suta. De mi van akkor, ha ma ez a nyelv, illetve egyszerűen nem lehet rendesen úgy megírni, hogy az egyszerre legyen jó vers és ragadja is meg a kor hangulatát?
Mondjuk, ez a dal a 2014-es Euróvízió magyar válogatóján lett siker. Hát akkor valahogy nem értek el vele. Nem a zene és a szöveg „gáz”, hanem maga a kor. Lám én is miket írok. De a szám mégsem jó a benne lévő poénok ellenére sem. „A legnagyobb hős” meg az „Én a királynőd és te a királyom” olyan szóösszetételek, amelyek valami teljes félreértést takargatnak el a dolog lényegét illetően. A kurtizán szó inadekvát használata, pusztán mert körülbelül stimmel tartalmilag és jól hangzik, viszont elkedvetleníti az embert.

Hallgatható
Aztán hallgattam meg az Egyedül című számot. Ez se rossz, de miért viszketek mégis tőle, mit fejez ki ez, amit én ennyire, de ennyire nem érzek? A vers itt is olyan, hogy kettes irodalom érettségivel is lehetne hallani, ahogy az irodalomtanárok zokognak, de mégis, van benne valami, ami valóságossá teszi. Persze nem vagyok magányos nő, de mégis, magányos nők sem szoktak ennyire idegenek lenni.
A túrát végül a Maradok című számmal fejeztem be, mert ez volt az, amely végképp megüzente nekem, hogy miért nem hallgatok ilyen zenét. Pontosabban azt fejezte ki, hogy miért nem hallgatok olyan zenét, amit ilyen hangulatban lévő emberek csinálnak.

A magányos düh („koncolható”)
El kell ismernem, hogy tanultam valamit ebből a zenéből. Azt például, hogy mi az az elidegenedés. Hogy milyen az, amikor átjön az a düh, amit az ember érez, de nem érti igazán, hogy mitől is dühös annyira. Én is dühös lettem tőle („lefarcolt”). De nem lett jobb. Na, az is átjön – bár mintha az alkotók szándéka ellenére –, hogy ez a düh nem vezet sehová. De nagyon fontos, hogy felismerjük, hogy rengetegen dühösek ilyesformán. És ez a düh nem építő, nem segít.
Viszont azt hiszem, ez a zene és ez a szöveg sikeres, tehát megragad valamit abból, amiben most vagyunk. Vagy bizonyos generációk vannak.
A nyolcvanas évek elején azt sem éreztem, amiről az EDDA énekelt, de akkor is lehetett tudni, hogy rengetegen vannak benne pont valami ilyesmiben. Viszont abban a zenében nem volt ennyi harag. Mintha most a fájdalmat inkább a harag helyettesítené.
Kénytelenek leszünk több kortárs könnyűzenét hallgatni. Mondjuk, nekem már megvan a heti jegyem a Fishing on Orfű-re. Az kifejezetten haragmentes.