Táborok Könyve

Jól szerkesztett az ember. Kínos dolgait gyorsan a felejtés vastag ködébe igyekszik burkolni. Emlékezetében elő-előbukkanó, álmatlanságot okozó foszlányokat kényelmi szempontok és a sima túlélés miatt visszalökdösi a láthatatlanba.   Csak a szépre emlékezem…  Teszi ezt nem kis sikerrel és azzal a tudattal, hogy az idő múlása majd erőteljesen segíti a  ködképződést. 
A kisebb csoportok, közösségek, vagy végül a társadalom is hasonlóan cselekszik, csak ez utóbbi esetben nehéz az elfelejtésre szánt közös nevezőt megtalálni.  Lesznek olyanok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak felejteni. Felejteni sem engednek. Lesznek olyanok, akik büszkék arra, hogy nem felejtenek. Lesznek olyanok, akik nem hárítanak, de a messzi múlttal nem foglakoznak. Még akkor sem, ha tudják, hogy a jelen a múltban ered és a mára adott válaszok, a mában feltett kérdések mögött ott az a fránya, megszépített múlt. 

Jogfosztás és kifosztás

Így vagyunk az 1944-es év eseményeivel is. Itt csúcsosodott ki a kiegyezés után kisebb-nagyobb bukfencekkel (pl.: Tiszaeszlári per) halványuló, majd a nagy háború és a forradalmak lezárulása után, Trianononnál csonkolt országban fellángoló, antiszemitizmus (Numerus clausus, 1. 2. Zsidótörvény…) 
Magyarországon egyedülálló módon, bő ötven év alatt háromszor fosztottak meg tömegeket a hatalmat gyakorlók jogának erejével a vagyonuktól és osztották újra az így elvett javakat. Elsőként a zsidótörvények alkalmával a nevezetteket, illetve a törvényi lajstromozás szerint az annak számítókat. Második alkalommal az államosítás alkalmával a „gazdagokat”, földbirtokosokat, gyárosokat, kulákokat. Értelemszerűen a túlélő és e körbe eső zsidókat is. Harmadik alkalommal a rendszerváltást követően a privatizáció-reprivatizáció során szinte mindenkit. Két kézenfekvő megállapítás kínálkozik. Az egyik, hogy demokratikusabb lett a vagyonok konfiskálása: egyre szélesebb tömegektől vettek el egyre nagyobb vagyont. A másik ezzel fordított arányú: az emberéletekben tett közvetlen kár szerencsére rendre csökkent. 
Viszont az tény, hogy napjainkig sikk kicsiben-nagyban más pénzéből, közpénzből érdemtelenül – munka nélkül – gazdagodni, más munkájának eredményét, tulajdonát elszeretni, elvenni. Ennek kapcsán kitérhetnék hazánkban a jog- és vagyonbiztonságra. Nem térek ki, inkább az egyedülálló vállalkozásként megszületett műre térek rá. 

Lágerek hálózata
A német és magyar nácik több mint félmillió magyar állampolgárt hurcoltak koncentrációs táborokba. Túlnyomó többségük zsidó volt, de több ezer romát és politikai foglyot is deportáltak. A népirtás egyetemes szimbólumává váló Auschwitz legtöbb áldozata magyar állampolgárként halt meg. Birkenau (Auschwitz II) lett a magyar történelem legnagyobb temetője: soha, sehol nem öltek meg annyi magyart, mint ebben a táborban. Az SS-orvosok szelekcióinak túlélőit, a nyilasok által deportált munkaszolgálatosokat, budapesti zsidókat, romákat és náciellenes magyarokat szétszórták a náci lágeruniverzum több száz táborába és altáborába. Másfél tucat táborkomplexumba kerültek az észtországi Vaivarától az elzászi Natzweilerig, az ausztriai Mauthausentől az elpusztított varsói gettóig, a bajorországi Dachautól az észak-német Ravensbrückig, Buchenwaldtól a lettországi Rigáig. A Harz-hegység földalatti alagútjaiban, a Linz-környéki gránitbányákban, a sziléziai szénlelőhelyek tárnáiban, a németországi fegyvergyárakban, a városok peremén felhúzott barakkrengetegekben és a balti erdőségekben magyarok tízezrei haltak meg a rabszolgamunka, az éhezés, a tomboló járványok és az őrök brutalitása miatt. További tízezrek vesztek oda az európai országutakon vánszorgó halálmenetekben, az erdőkben ásott tömegsírokban, a légitámadások során bombázott tengerjáró hajók és marhavagonok gyomrában, a folyók mentén, az Északi- és a Balti-tenger jeges partjain.

Több mint hetven év elteltével ez a kötet Magyarországon elsőként kísérli meg áttekinteni a táborok százait és az oda hurcolt magyarok sorsát. A szerzők részletesen ismertetik az egész kontinensre kiterjedő náci lágerhálózat összes olyan helyszínét, ahová magyarokat hurcoltak. Az auschwitzi megakomplexumtól, a gross-roseni táborrendszeren át a néhány száz fős kis munkatáborokig alapvető kérdésekre keresnek válaszokat: hány magyar került oda, mi lett a sorsuk, hányan és hogyan haltak meg, kik voltak a gyilkosaik. 

Racionalitás és irracionalitás
Amerikai, izraeli és hazai levéltárak irataira, az egykori koncentrációs táborokban működő német és lengyel archívumok dokumentumaira, valamint a magyar túlélők ezreinek visszaemlékezéseire támaszkodva derítik fel honfitársaink nyomait. A kötet ugyanakkor átfogó képet nyújt a náci koncentrációs táborok evolúciójáról, működési mechanizmusairól és történetéről is. Egyaránt elemzi a logisztikai problémákat, a gazdasági racionalitás és irracionalitás ellentmondásait, a mindent behálózó korrupciós folyamatokat. A szadista SS-altisztektől a táborokat irányító technokrata parancsnokokig megrajzolja a gyilkosok profilját, ismerteti tevékenységüket, személyes motivációikat, családi és társadalmi hátterüket.
A szerzőtársak jól ismertek, mint magyar holokauszt különböző aspektusainak, főképpen a magyar zsidóság gazdasági megsemmisítésének, magyar közigazgatási és rendvédelmi szervek 1944-es tevékenységének, a kollaborációnak és a korabeli  embermentésnek a szakemberei, illetve a magyar zsidók auschwitz-birkenaui sorsát illetően.  Részt vettek az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban létrehozott, 2004-ben megnyitott, új, magyar állandó kiállítás történeti munkáiban, és azon történészek sorába tartoznak, akik a budapesti holokauszt-emlékközpont „Jogfosztástól népirtásig – a magyar holokauszt áldozatainak emlékére” címet viselő állandó kiállítás forgatókönyvét írták.
Számos monográfia, cikk és tanulmány szerzői, dokumentum- és játékfilmek szakértői, hazai és külföldi kiállítások alkotói. Főbb közös munkáik között olyan kötetek találhatók, mint a Végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau 1944 (Budapest 2013), az Evolution of a Genocide: The Holocaust in Hungary (Washington 2013), a Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése (Budapest, 2005), a Self-financing Genocide (Budapest-New York 2004) és az Aranyvonat (Budapest, 2001). 
Vági Zoltán az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, a Saul fia című film történész szakértője.  Kádár Gábor a Közép-Európai Egyetem vendégprofesszora, számos nemzetközi levéltári kutatási projekt vezetője és résztvevője.
Újfent remek kézikönyvet írtak, melyet mulasztás kihagynia bárkinek, akit valamelyest is érdekel, az országunk történelme, különös tekintettel a múlt század negyvenes éveire.    

Vági Zoltán, Kádár Gábor kép forrása: nol.hu