Mikszáth a szocialista tanokról

Híre jött, hogy egyesek szerint Jókait ki kéne venni a kötelező olvasmányok közül és helyette Harry Potterről szóló történeteket kéne szerepeltetni, hogy a fiatalok megtudják, hogyan kell varázsolni. Fontos tudomány az. Az indoklás szerint mindezt azért, mert az ifjú olvasók nem értik a szöveget és ezért nem is szeretik olvasni a nagy mesélőt. Én még úgy tanultam, hogy nem mindig csinálja az ember azt, amit szeretne. Lehet, ma már nem így van, bár én kételkedem ebben. 
Sajnos azt gyanítom, hogy a következő b-listázás áldozata Mikszáth lesz, mert ő is 19. századi író és ő is használ idegenül hangzó szavakat. Pedig kevés régi író van, aki aktuálisabb nála, kevesen vannak, akikben a józan belátás és a bölcs humor ilyen csodás elegye megtalálható. Elég csak elolvasni a politikáról, parlamentarizmusról, demokráciáról szóló karcolatait. Lehetetlen nem érezni az áthallásokat. Különösen azokhoz szólhat, akik sokan, sokat panaszkodnak a magyar parlamentarizmus állapotán, hát ők elolvashatják, hogy akkoriban sem volt másképpen. Ugyanazok az emberek, ugyanaz a hangulat, ugyanaz a hatékonyság. Úgy tűnik, mi magyarok ilyen parlamentarizmusra vagyunk képesek tértől és időtől függetlenül. 
Ezért a későbbiekben arra vállalkozom, hogy néhány írást Mikszáth művei ismertetésének szánok, hátha valaki kedvet kap hozzá, rajtam kívül is. 


A magyar paraszt
Elsőnek egy olyan írását idézném fel, amely A magyar paraszt címmel az Országos Hirlap 1898. februári számában jelent meg és az abban az időben éledező „agrárszocialista” mozgalmakkal foglalkozik. Az írás azzal a felütéssel kezdődik, hogy a magyar parasztot nem fertőzték meg a szocialista eszmék, mert „Nem mintha azokhoz kevés volna az eszük, hanem mert sok.” Ebből talán az is kiderül, hogy maga a szerző sem rajong feltétlenül a még ma is oly divatos eszméért. Ám, ha ez nem lenne elég, később összefoglalja: „Ami csak bolondgomba megtermett az utolsó félszázadban, az mind benne van ebben a gyűjtőnévben: szocializmus.” 
Rögtön ezután elmeséli személyes élményét is egy magát szocialistának valló parasztemberrel, akit meg kívánt győzni arról, hogy miféle ellentmondások és hibák találhatóak a szocialista tanokban. Teljes meglepetésére az illető közölte vele, hogy ő nem szocialista, hanem antiszemita. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor miért hallgat a pesti zsidók izgatására, azt válaszolta: „Az antiszemitizmus benne vagyon. (Tudniillik a szocializmusban, nyilván a zsidó burzsoáziára gondolt a derék politizáló földműves.) Én csak odáig megyek. És hát miért is ne ülhetnék én fel a pesti vonatra – azért, hogy csak Kecskemétre utazom. Hiszen Kecskeméten kiszállhatok én, uram, és ott ki is fogok szállani.” Mire Mikszáth azt válaszolja, hogy ez jó ötletnek tűnik, de ez a vonat sajnos nem áll meg Kecskeméten. 

Mikor aztán mégis beléjük lőnek
A parasztok – írja Mikszáth – nem szocializmust akarnak, hanem ellenkezőleg, tulajdont. Tudják azt is, hogy szegényeknek márpedig minden időkben lennie kell, bármit mondanak is a szocialisták, csak azt szeretnék, ha nem ők lennének azok. Tulajdont akarnak, méghozzá szerzés – ha tetszik: rablás – révén. Látja ő is a társadalom igazságtalanságait és sajnálkozik is felettük, ám józanul körültekintve nem lát megoldást. Nem hiszi, hogy létrehozható tökéletes társadalom, ahol csak gazdagok vannak. Föld például egészen egyszerűen nem jut mindenkinek, nincs annyi.
Akinek van esze, az tudja, hogy ezt az államhatalom nem engedheti meg, hanem csendőrt, katonát, hóhért küld arra, aki más tulajdonára vet szemet. Azzal vádolja a szocialista agitátorokat, hogy elhitetik a parasztokkal: büntetlenül elvehetik a másét. Mert nem lesz annak következménye, sem a csendőr, sem a katona, sem pedig a hóhér nem nyúlhat hozzájuk. „Szegény ördögök, egészen elcsodálkoznak rajta, mikor aztán mégis beléjük lőnek.” 

Csupa politikásdit játszunk

Csak korteskedik mindenki, „Csupa politikásdit játszunk”; addig érdeklik őket a parasztok, ameddig számítanak a szavazataikra, amelyiknek a szegények pedig, akiknek nincs is szavazati joga, azok meg mégannyira sem izgatja őket. Felelőssé teszi az papokat, az urakat, mindenkit, akinek dolga van a parasztokkal, hogy nem magyarázzák el nekik, milyen következményei lesznek/lehetnek, ha erővel osztogatni akarják a földeket. Mert az uraknak is vannak, vagy legalábbis lennének kötelezettségei. 
Végül aztán levonja a dolgok keserű konzekvenciáját. „Ha mi a világ legokosabb, legderekabb parasztját sem tudjuk e veszettség ellen megvédeni – akkor a csendőr nem tehet okosabbat, mint hogy lő, s az értelmes emberek sem emlegethetnek okosabb dolgot, mint a legerélyesebb rendszabályokat.” 
És mielőtt a liberálissá dresszírozott olvasó fölháborodna, el kell mondani, hogy Mikszáthnak igaza van. Amit ő lát az nem a nemesen hangzó forradalom, hanem az anarchia, ami rosszabb mindennél, és amelyből később oly sok és oly keserű leckét kaptunk. Alighanem szerencséje, hogy ő ezt már nem érte meg.