Sok-sok évvel ezelőtt láttam a filmváltozatból részeket, azért csak részeket, mert a távkapcsolót már feltalálták és bennem már fiatalon sem élt az a vágy, hogy a nyilvánvaló szörnyű vég felé tartó történeteket végigszenvedjek. Ezért nem szeretem a Rómeó és Júliát sem, s általában azokat a műveket, amely a világ borzalmasságának bemutatásával óhajtják a katarzist elérni a befogadónál. Mindezek dacára úgy alakult, hogy az egyetemen, valami szemináriumon elvállaltam azt a feladatot, hogy bemutatom a könyvet kiselőadás keretében a többieknek.
Amikor a felkészülés során ismételten átlapoztam a vékonyka könyvecskét, döbbenten szembesültem vele, hogy én – meg, ahogy elnézem, mindenki más is – alaposan és tragikusan félreértettük a szerző által kifejezni szándékozott gondolatokat. Természetesen az is magától értetődő lehetőség, hogy én értem teljesen félre a szerző szándékait, ha voltak egyáltalán, de az én olvasatom, garantálom, ugyanolyan szörnyű képet fest majd az emberről, mint maga a regény.

Amire nem merünk gondolni...
Azt hisszük, minden korban azt is hittük, hogy nincs elképzelhetetlen, nincs elgondolhatatlan, az emberi elme mindennel szembe mer nézni, a saját szörnyűségeivel ugyanúgy, mint a világ részvétlenségével, közömbösségével, vagy teljes érdektelenségével. De valójában félünk magunktól, félünk a világ azon tulajdonságától, hogy az úgy nem vesz tudomást rólunk, ahogy arra semmi élő nem lenne képes. Ennél csak az rosszabb, amikor arra döbbenünk rá, hogy a saját világunkban, a lelkünkben is mozognak olyan erők, amelyekkel szemben úgy vagyunk tehetetlenek, hogy akár le is győzhetnénk őket.
A könyv szimbolikája, mondják, nehezen vagy egyáltalán nem megfejthető, talán azért, mert nem konkrét történelmi viszonyokat, vagy eseményeket, hanem valami általánosat akar megragadni.

...de ami mégis megtörténik velünk

Talán ismerik azt az érzést, amikor egy jó történet, amely jól is van megírva, viszi az embert, mégis van egy olyan érzése, hogy nem akarja tudni a végét. Aztán ilyenkor azt is érezzük, hogy a szereplőknek valahogy nem kellene azt tenniük, amit tesznek és a számunkra szimpatikus szereplőnek nem kellene hagynia azt, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történnek, nem kellene ilyen elszántan haladnia az egyre egyértelműbb végkifejlet felé. 
Egy jó regényben jó okkal halnak meg a szereplők. A jó ok valami olyan emberi tulajdonság és viselkedés egyre erősebb kiteljesedése, amelyet magunk, a mindennapi életünkből is jól ismerünk és meg is tanultunk félni tőle. A legyek ura egy ilyen jó ok történetét meséli el úgy, hogy alig mérhető az a lassú mozgás, amellyel haladunk a gonoszság kiteljesedése felé. Nem bonyolult történet ez: a gyerekek egy része bizonyos ösztönei szerint változik meg egy olyan helyen, ahol nincsenek felnőttek, míg mások megpróbálnak olyanok lenni, mint amilyennek a jó gyerekeket elképzelik. De az is lehet, hogy a többi gyerek is csak jó akar lenni, csak ez másfajta jó. De ahogy egy horrorban szokás – meg a valóságban is sajnos – egyre erősebben lehet érezni, hogy valaki olyannak kell majd szenvednie és meghalnia, aki azt nem érdemli meg. Mert a valóság ilyen. Ó nem gonoszságból, hanem azért, mert ilyesmikkel nem is törődik.

Aztán mi is elkezdünk elgondolkodni erről a valóságról
De mi meg törődni akarunk. Drukkolunk valakinek és sajnálunk valakiket. Az emberek általában azokra az epizódokra emlékeznek a fiatal korukból, amelyekben ők voltak a sértett felek és nem azokra, amelyekben ők voltak a bántalmazók. Ez utóbbit valahogy természetesnek érezzük, a dolgok normális rendjéhez tartozónak és nem lényegesnek, míg az előbbit a világ brutális igazságtalanságaként éljük meg. Persze mindig vannak olyanok, akiknek valamelyik leosztásból több jut, de a többség, aki ad és kap is, ép lélekkel kerül ki a gyermekkor kavarodásából és felejt. Lehet, sőt biztos, hogy mindkét érzés – a felül levés diadalérzése és az alul levés fájdalma – kell az egészséges személyiség kialakulásához, ahhoz, hogy az ember tudjon empatikus lenni, tudjon részvétet érezni, sajnálni és megállni, hogy maga is rosszat ne tegyen. 
De szinte bizonyosan mindannyiunk gyermekkori környezetében volt olyan agresszor, akivel kapcsolatban érezte, hogy annak mindig, de mindig szüksége van rá, hogy ő legyen felül vagy legalább valaki felett. Vannak olyan emberek, akiknek állandóan érezniük kell, hogy mindig van valaki, akit azonnal le tudnak győzni, ha jól akarják érezni magukat. És ők sokszor akarják jól érezni magukat.
És mindannyian emlékszünk rá, hogy mi, többségben lévő középen állók, nem igyekeztünk megnevelni ezeket a gyerekeket. Pedig megtehettük volna. Sajnáltuk őket néha, legtöbbször persze féltünk tőlük, máskor beálltunk közéjük, hogy ne kerüljünk a gyengék közé, de nem akartuk megváltoztatni a helyzetet. Ha elfajult a helyzet azért mindig akadt egy felnőtt, aki rendet tett.

De mi van, ha nekünk kell rendet tenni?

Gyermeki lelkünk elmerengett néha azon, hogy miként is lehetne megszabadulni ezektől a randa kölyköktől, akik miatt mindig minden rosszabb, mint amilyen lehetne, akik miatt mindig van valaki, aki sírva megy haza. Aztán mikor ezt a könyvet olvastam és tudtam, hogy nem jön majd egy felnőtt, aki felpofozhatná és emlékeztetné őt, meg persze minket is, hogy van felsőbb hatalom amely, ha kell, majd rendezkedik, arra jöttem rá, hogy a felelősség azért végül is ránk marad, ránk, azokra, akik nem akarnak rosszak lenni. 
Ez azért jó könyv, mert egyre biztosabban és ijesztően tudjuk, hogy valaki meg fog halni és azt is tudjuk, hogy ki. Érezzük, hogy valakinek meg kell halnia. A kérdés csak az, hogy kinek és kinek a keze által. Hát nem örültem ennek az érzésnek.

Nincs menekvés!
Gyermeki énemnek, felnőttként, egyre inkább az a benyomása támadt, hogy nem kellene a sorsra bízni, hogy ki haljon meg. Nekünk kellene, vagy talán nekem kellene bátornak lenni. Ahol a bátorság nem is az öléshez kell, hanem az ölés következményeinek elviseléséhez. Ha már a nem ölés következményeit olyan könnyen el tudjuk viselni és meg tudjuk magyarázni magunknak.
Végül is azért jó könyv, mert azt a lehetetlenséget tudja megmutatni nekünk, hogy ölni vagy nem ölni akár ugyanakkora bűn is lehet. Bizonyosan sok olyan helyzet lehet a valóságban, amikor a formai bűntelennek maradás pontosan olyan hatalmas bűn, mint annak a felvállalása, hogy megtörve a sors, a történet lendületét, a gonosszal, vagy az ostobasággal szembe fordítjuk annak saját szándékait.
Ebben a történetben a jó nem menti meg a gyengét, a rossz nem nyeri el méltó büntetését. De lehet-e egy gyermekben eredendő rossz? A jó felismerése és követése elég-e a jósághoz? A valóságban ezek a kérdések fel sem tehetőek, mert a valóság mindig tud olyan jövőt mutatni, ami megkérdőjelezi az erkölcsi célokságunkat.
Ha van más megoldása is ennek a konfliktusnak, akkor az az, hogy megelőzzük az eseményeket, egy másik történetet „írunk” inkább. Ha felnőtt énem számára volt tanulsága ennek a történetnek az az, hogy a rosszat, az ostobaságot, a nyilvánvalóan értelmetlent nem szavakkal, hanem tettekkel kell eltéríteni az útjáról. Még a legelején, amikor elkezdenek rosszra fordulni a dolgok. Akkor, amikor először vesszük észre, hogy olyan irányba haladunk, amelynek a végén vagy fel kell adnunk magunkból valamit, vagy elvesznek belőlünk valamit, amiről nem is merjük elhinni, hogy ki lehet szakítani belőlünk.  

Vannak békés vadászok is
Talán ez a nemet mondás, talán a lázadás az őrület ellen, ami elhozza nekünk a felnőtté válást, már ha fel akarunk nőni valaha is. Sajnálom ezeket a gyerekeket, bármelyik lehettem volna, és félek, hogy azok egyike lettem volna, akik sosem nőnek fel.
Felnőni, harcolni és győzni kellett volna.
Mert ha nem így tesszük, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy magától ér véget a rémálom.
Pedig nem szokott.