Groteszk humor és szomorú döbbenet

Volt néhány évtized, valamikor a nyolcvanas évek derekától úgy az ezredforduló tájékáig, amikor az albumok a könyvkiadásnak és a könyvforgalomnak egy sajátos vonulatát jelentették. Úgy rémlik, akkoriban éppen kiment a divatból az olvasás, de a könyveket még értéknek tartotta a nagyközönség, született tehát – a vásárlói igénynek megfelelően – képes könyv, amelyről azonban el lehetett mondani, hogy igényes kiadvány. 

Nagyjából efféle gondolatokkal vettem kezembe a Tóth Ernő művészetét bemutató kötetet, hogy azután sietve elszakadjak az előítéletek sorától és megállapítsam: Magyar Miklós szövege olyan szellemes, ötéletes, gondolatgazdag kísérője a képanyagnak, vagy éppen fordítva, Tóth szobrairól és képeiről készült fotók olyan tökéletes illusztrációi Magyar szövegének, hogy mindenképpen érdemes kézbe venni a ragyogó kötetet. Ez a kötet ugyanis nem pusztán egy művészeti panoráma. Inkább valami egészen újszerű összművészeti kiadvány, amelyben szöveg és kép sajátos kohéziót alkot. 

Nem biztos, hogy a legviccesebb, de mindenképpen magával ragadó gondolatfutam a kecskékről szóló fejtegetés. Ide is idézem néhány mondatát: „Tóth Ernő képi és szoborvilágát számtalan madár és állat népesíti be. Ezek között is privilegizált helyet foglal el a kecske, ami gyermekkora mindennapjainak szereplője. De nem csupán ezért örökíti meg festményein és szobrain. A művész maga mondja, hogy a kecske megjelenésében eleve groteszk. Tóth Ernő ehhez teszi hozzá képzeletvilágát, és teremti meg azokat a szerepeket, amelyekben a humanizált kecske köré egy – egy mesét sző varázslatos színeiből és bronzból.” Azután felbukkannak olyan kifejezések, mint, hogy „kerekecske”, meg „groteszkecske”, és akkor még nem is említettem a találó Roger Michell idézetet: „A boldogság nem lenne boldogság egy hegedülő kecske nélkül.”

Tóth Ernő egyébként kevés rendkívül sikeres képzőművészeink egyike. Műveit Magyarországon kívül az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Japán, Kanada, Magyarország, Nagy-Britannia Németország, Olaszország, Oroszország, Svájc, Svédország és Tajvan magángyűjteményeiben is megtalálhatjuk, kimondottan keresett, mondhatnánk felkapott művész. Alkotásairól sokat elmond, hogy a Humor és Szatíra Képzőművészeti Biennálén festészeti fődíjat kapott 1982-ben. 
Humor, groteszk látásmód, karikatúráig menő parodisztikus hajlam jellemzi művészetét. 
Meg némi szomorú döbbenet. 

Magyar Miklós ezzel szemben nem művész, hanem tudós, irodalmár, egyetemi tanár, a Sorbonne előadója, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A képzőművészetekhez hivatalosan nincs köze. Annál inkább köze van mindahhoz, amit Tóth Ernő szoborba önt, vászonra álmodik. A kultúra nagy folyamatában alkotók és műélvezők egymásnak felelgetve építik a művészet csodáját, s így aztán nem meglepő, ha a lenyűgöző kötet szövege méltó válasz a képekre. Casanova, Don Quijote, Krúdy, de még Apollinaire is felbukkan a kötetben, hiszen felbukkannak Tóth művészetében is. Maga az alkotó így nyilatkozott erről: „a művészet kollektív tevékenység, amelyben mindenki hat mindenkire és minden művész hozzá teszi a maga világát.” Nos, ezek után nekünk befogadóknak sincs más dolgunk, mint az, hogy elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy hassanak ránk, szobrok, képek szavak.