Nem, nem Petőfi Sándorról lesz szó. Aki most sorra kerül, valódi életművész, az 1956-os magyar forradalomban elhunyt Gérecz Attila költő. De ne rohanjunk ennyire előre! A Kortárs Kiadó az utóbbi időkben rendhagyóbbnál-rendhagyóbb könyvekkel lepi meg a finom irodalmi csemegékre éhes olvasóközönséget. Nényei Pál irodalomtörténész, tanár: Ne bántsd a Zrinyit! című, az eddig megjelent,  tankönyízű Zrinyi-értelmezéseket sarkaiból kiforgató kötete után itt a legújabb,újdonságokkal jócskán ellátott meglepetés. 

Mérnöki pontossággal
Mérnök-irodalmár, fedeztem fel az elnevezést és szerettem meg szinte rögtön, miután a Hajnal Gézára vonatkozó megjegyzést követően sikeresen rátaláltam a Gérecz-hagyaték című könyvre. Az ajánló oknyomozást ígér, váratlanságot és leleményt sejtet. Nyomban néztem is utána, nyomban vettem is kézbe. Lehetséges negyvenöt verssel és tizennégy műfordítással igényt tartani a magyar írókból és költőkből álló halhatatlanok társaságára? A mennyiség még nem minőség, a nagyon kevés lehet nagyon is sok: nem akármilyen bizonyíték erre Gérecz Attila.  
Az elmúlt években fáradhatatlanul dolgozó Kárpáti Kamil költő sokat tett azért, hogy Gérecz életműve és személye ne vesszen el, nevét fiatal költőknek járó díj és emléktábla viseli, és immár Hajnal Géza jóvoltából megjelent róla egy könyv. Hajnal, foglalkozásbeli ártalom, ki tudja, mérnöki pontossággal teszi helyre a Gérecz körül kialakul félreértéseket, korrigálja a korrigálandót, hogy egy valóságos, tiszta kép alakuljon ki a költőről. A valóságnak sokszor a meséknél izgalmasabb talaján mozog, egy jottányit nem enged a mítoszok és legendák lankadatlan szirénjeinek, a górcső alá vett életmű nem szorul rá, hiteltelen történetek nélkül is rendre színes és hiteles, önmagában megállja a helyét. 

Egy vagány költő
Gérecz Attila kellően vagány és elszánt, csinál mindent, amitől bármelyik most élő fiatal előtt vonzónak tűnik: szerelem, szabadság és ugye, a nagybetűs költészet sem hagyja hidegen, és akinek még ez sem elég, az jó, ha tudja: költőnk válogatott öttusázó is volt. „Nem véletlen, hogy Gérecz már „civilként” az öttusát választotta. A versenyzés, vetélkedés szelleme nagyon erősen áthatotta a képzést, így erre valókészségét is volt hol palléroznia. A háború miatt az ő évfolyamában csak nagyon kevesen kezdték a tanulmányaikat, Géreczet a 4. ütegbe osztották be, ami gépvontatású légvédelmi egység volt.” „Összesen egy évet és kilenc hónapot kellett Gérecz Attilának eltöltenie otthonától távol, sokszor életveszélyben, éhezve és fázva, szabadságától megfosztva a tanulásra, tapasztalatszerzésre legfogékonyabb életkorában. A barátok 1946. október 23-án érkeztek haza a Kelenföldi pályaudvarra.” 
A Gérecz Attila hősiességét firtató újságírókérdésre válaszolta a következőket a szerző egy két hónappal ezelőtt megjelent interjúban. „Feltétlenül, hiszen az utolsó töltényig a hazájáért harcolt. Miután meghalt, menyasszonya a Klauzál téren temette el ideiglenes sírban. Végleg csak 1957. február 11-én helyezhették örök nyugalomra – a búcsúztatáson, mely felért egy kisebbfajta tüntetéssel, vagy kétszázan sereglettek össze. A koszorú szalagján pedig ott állt Sorsod művészete című nagy versének egyik emblematikus sora: Vagyok, mert hiányzom valahonnan.” 

„Márványt törni hegynek indulok”
A könyv alaposan utánajár minden, Gérez Attilát érintő dolognak, ebben nagy segítséget nyújt, mintegy támaszt, hogy Christine Gerecz, a költő testvérének özvegye, aki nem mellesleg Franciaországban él, segítségével szerzőnk hozzájutott a hagyatékhoz, kutakodhatott kedvére, tisztázhatott, mondván, a tények magukért beszélnek. Ez is kikezdhetetlen garancia arra, hogy valósághű kötettel állunk szemben. 
„A magyar lírában József Attila volt talán az egyedüli, aki hasonló őszinteséggel (viszont Géreczcel szöges ellentétben, súlyos komplexusokkal terhelten) szólította meg verseiben édesanyját.” Írja Hajnal. És most az állítást megcáfolandó hozhatnánk egy sor példát és tárgyilagos elemzést, de ugyan minek? Néha az irodalomtörténész is tévedésbe eshet. 
Gérecz Attila a huszadik század nem épp kellemes hangulatú, szürke környezetében amolyan James Dean-figura, csak egy vadpiros sportautó hiányzott alóla, helyette megtette a hepehupásra sikeredett, szabadság felé vezető sztrádán száguldozás. „Így bocskorosan úgy-e megnevettek,/hogy márványt törni hegynek indulok?/ A számon pimasz mosolygás a jelszó,/ füttyöm csibészes: én is feljutok!” Írta Gérecz, mintegy jóslatszerűen, s a versben felvázolt igény, ha másképp is, de megvalósult.