A jazz volt már minden, tűrt és tiltott műfaj, mostohagyerek, véresen komolyan vett művészt, és rozéval könnyen csúszó tinglitangli, szerveztek köré szerencsétlen lufiként lebegő fesztivált, van rajongótábora és sok ellenzője, ütközött már falba, nehézségekbe, elhallgatásokba és érthetetlenségekbe, mígnem most van tanszéke, hithű prófétái, zseniális művelői, volt Szabados Györgye, és van Dresch Mihálya, nem utolsó sorban pedig szakirodalma. A jazz virul, a jazz jól van, él még ezer évig, amíg zene a zene.

A jazzkutatás fenegyereke
Hogy a műfaj mennyire tombol, az a személyes, számomra nem elhanyagolható kis történet bizonyítja: a napokban egy hanglemezboltban eltöltött fél óra alatt egymás után érkeztek fiatalok és idősek egyaránt, a lejátszójukhoz és az ízlésükhöz megfelelő jazzlemez után kutakodva, jelezvén, az idő nemhogy a jazz, de a régi lemezek felett sem járt még el, sőt, újra divatját éli itthon és külföldön.
Ennek megfelelően, a jazzkutatásnak is van fenegyereke, méghozzá megosztott, sokak utálatára és elismerő figyelmére jogot formált szakember, ő pedig nem más, mint Simon Géza Gábor jazz- és hanglemeztörténész. A szakember legutóbb – a tavaly évfordulós, Franciaországban világhírre szert tett, cigány származású – Bacsik Elek jazzgitárosnak állított emléket, egy impozáns diszkográfiával hívva fel rá figyelmet, sajtóét, jazzkedvelőét és jazzszakértőét.

Szösszenetek
Azóta viszont megállás nélkül dolgozik. Az idén hetven éves szerző „Szösszenetek” a jazz- és hanglemeztörténetből című kiadvány az elmúlt évtizedekben írt cikkeit, beszélgetéseit, beleértve a vele készített interjúkat tartalmazza. Ha könyv lehet szép, ha könyv lehet vonzó, a mostani feltétlenül az, rajta a szerző portréja, az első oldalon pedig Bősze Ádám rádiós műsorvezető, egy impozáns zenei antikvárium büszke tulajdonosának ajánlója. Mint írja: „Olyan lendületet érzek benne beszámolóit hallgatva, amilyet csak nagyon kevesekben. Vele tartok, ha az állami hivatalokban ülő lustákat szapulja, ha néha napján a felkent zenetörténészek vaskalaposságát nehezményezi, és akkor is, ha az orrom alá dörgöli, hogy hónapok óta nem hoztam el neki az ígért kottákat.”
A kötet egyfelől megismerteti velünk Simon Géza Gábor kérdezői stílusát, jazzről alkotott véleményét, másfelől betekintést nyújt a jazz évtizedeinek alakulásába. Olyan, ma már sajnos nem élő legendák interjúit találhatjuk benne, mint például Joe Muranyi, aki nem akárkivel, Louis Armstronggal játszott együtt.

A világ első felsőfokú jazziskolája
„A komoly jazzbarátok számára ma már evidens adat, hogy Európában és ezen belül Magyarországon sok-sok évvel korábban rendeztek jazzkoncerteket, mint az őshazának tekintett Amerikai Egyesült Államokban. A világ első felsőfokú jazziskoláját pedig éppen a magyar Seiber Mátyás vezette Frankfurt am Main-ban, még 1927-ben, azaz tizennyolc esztendővel korábban (!) mint ahogy Bostonban megalapították az először Schillinger House, majd Berklee School of Music, később Berklee College of Music néven, majd 2016. január 19. óta pedig egyszerűen Berklee névvel futó amerikai főiskolát.” Tegyük hozzá, e tényre annyira büszkék voltak a németek, hogy annak idején rá is rakták a százmárkás bankjegyre. Ehhez hasonló, nem mindenki számára nyilvánvaló érdekességekkel bűvöl el a könyv, amelynek szerethető és remek stílusa révén hamar a jazz hatása alá kerülhet az olvasó.
Simon Géza Gábor néha személyes bosszankodásainak is hangot ad, amiből kiváltképp jobban érezzük, mennyire sajátjának tekinti a jazz ügyét.
Egy ilyen megosztott műfajnak, mint a jazz, jót tesz, ha megvan a saját radikális és szintén megosztó szakértője, kutatója, fáradtságot nem ismerő élharcosa, aki, vegyük szépen tudomásul, mindent megtett és továbbra is megtesz ezért a mostohagyerekért.