Tavaly kaptam, meg nem mondanám kitől, most jutott eszembe, belelapoztam a könyvbe, majd egyre jobban elmélyedtem, végül le sem tudtam tenni. Manapság már ritkábban írok le hasonlót: zseniális a pasas. Gärtner-Kertész Tibor könyvéről van szó, a címe: Nagyapám fegyvert rejteget. Azért meg aztán különösképpen – úgy tűnik ilyenek a nagypapák, papók, nagytaták – mert az enyém is rejtegetett néhány puskát, pisztolyt, muskétát, miegyebet.
 
A mókamester arzenálja
Ami könyvet illeti; Gärtner, vagyis az unoka kiváló alibit talált a nem ismert nagyapa személyében: amolyan időutazásra hívta az olvasót. Korabeli iratok, újságcikkek, idézetek, komoly és komolytalan pletykák, levéltárak mélyén porosodó kéziratok, a rettenetes magyar kémelhárítás titkos iratai, szerteágazó angol, francia, orosz források képezik a korrajz alapját. Gärtner felidézi a száz évvel ezelőtti, meg a még régebbi világ mindennapjait, az elképesztő hazugságokat, ostobaságokat, a véres valóságot. Persze nekünk már jóval könnyebb: tudjuk a folytatást, mi történt azután. A kép pedig olykor oly ismerős: manapság esett meg, vagy talán száz esztendővel ezelőtt?
A százados úr – egyszóval a fegyvert rejtegető nagypapa úgy élt, mint a többi hozzá hasonló budai polgár. Úgy, mintha az aranykor évei sohasem érnének véget. Mi vehette rá ezt a kedélyes embert arra, hogy néhány évvel később egy zászlóalj felszereléséhez elegendő hadiarzenált rejtegessen a házában? Minek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a mókamester hírében álló, jó humorú úriember szembeszálljon az antant katonai ellenőrző bizottságával, a pestiek által megvetően „szaglászó bizottság”-nak nevezett testülettel?
   
Nagyapám díszkardja
A dolgok persze – talán erre (is) gondolt a szerző – váltig ismétlődnek. Az én nagyapám is eldugott egy szakasznak való fegyvert. A sötét negyvenes években hallatlan szigorral rendelték el, minden fegyvert be kell szolgáltatni. Még egy disznóölő kés sem lehetett hosszabb x centiméternél. Ennek esett áldozatul legelébb is nagyapám díszkardja, a falusi kovács gondoskodott arról, hogy torzóként élje túl a viharos éveket, ma is ott porosodik egy-egy Ady-, meg Babits-kötet mellett. A fegyverekkel, ha a messzi idő távlatából felsejlik nagyobb volt a gond: ha beviszed az őrsre, vagy mittudoménhova a Mannlicher-puskát, a két vadászfegyvert, a Froomer-pisztolyt és azt a karabélyt, amellyel valamelyik ősünk a nagy Rákóczi mellett szolgált, menten beviszik az egész családot, az udvarházat lebontják (később megtették) a megmaradt földet pedig behintik sóval.

A disznóól alatt
Egyszóval nagyapám egy verőfényes délelőttön azt mondta, az éjjel kint volt a Tiszánál és mindet bedobta az örvénylő folyóba.
A fegyverek titokzatos esetéről húsz esztendővel később lebbent fel a fátyol. Az egyik hosszú beszélgetésünk során elmondta, dehogy dobta ő a Tiszába kedvenc fegyvereit. Amikor mindent odahagyva, el kellett mennünk a szülőfaluból, elvitte a szekéren a fegyvereket.
„Jól bezsíroztam, viaszosvászonba tettem és mélyen elástam a disznóól alatt. Ott vannak azok talán most is.”
Aztán elment – magával vitte mindet – én pedig elfelejtettem az egészet, s most a könyv kapcsán bújt elő a ködös múltból, hogy az én nagyapám is fegyvert rejteget.