Különös könyv, illetve könyvek kerültek a kezembe. Oriana Fallaci halála előtt – tudva, hogy végzetes kór fészkel benne – egy trilógiát adott közre, melynek mindhárom kötete a keresztény civilizáció és az iszlám összeütközéséről szól. Ezzel a mondattal aztán rögtön benne is vagyunk a sűrűjében.

A harag
Fallaci 1929-ben született Firenzében és ugyanott halt is meg 2006-ban. Családja, elsősorban apja, antifasiszta meggyőződését követve bátran részt vett az ellenállásban. Újságíróként és íróként is szép karriert futott be. Merész nő volt. Tudósított a vietnami háborúból, a mexikói zavargásokról, (Mexikóban meg is lőtték) és interjút készített olyan emberekkel, mint például Khomeini ajatollah, akik nem nagyon adtak interjút, pláne nem egy nőnek. Roppant népszerű lett, nem csak Európában, hanem Amerikában is, munkásságát számos díjjal ismerték el, egyetemeken tanított, díszdoktor lett, az újságok és kiadók versengtek a kegyeiért.
A kilencvenes években New Yorkba költözött és tíz évig hallgatott, semmi sem jelent meg tőle. Ennek a hallgatásnak vetett véget a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás. Mint new yorki lakos, úgy érezte, hogy nemcsak Amerikát, hanem őt magát, személyesen is megtámadták. Ettől pedig lángot vetett benne a düh.
A harag. Kényelmes világban élünk és úgy tanultuk, hogy az embert a vágyai vezérlik. Csábít, hív bennünket valamiféle erosz és mi vakon követjük. Ez egyben azt is jelenti, hogy kell valami külsőnek, rajtunk-kívülinek lennie, ami vonz, nem belűről, nem magunktól indulunk el valamerre. A sztoikusok útját követve azt is tanították nekünk, hogy a harag és a gyűlölet valamiféle gonosz téboly, méltatlan a civilizált emberhez. Ugyanakkor az emberiség egyik első feljegyzett, páratlan irodalmi alkotása, Homérosz Íliásza, így kezdődik: „Haragot, istennő zengd...” A harag tehát az első szó, amit ebben a nagyszerű műben a görögök ránk hagyományoztak. Homérosz még tudta, amit mi lassan elfelejtünk, a harag, ami belőlünk, magunkból fakad, ami betölt bennünket, képes meghatározni sorsunkat is. Az, hogy ki, vagy mi lobbant haragra bennünket, persze jellemző ránk, felbecsül bennünket. A haragvó ember nem törődik a körülményekkel, embertársai véleményével, egzisztenciával, pénzzel; csak a lelkében dúló düh vezérli.

Harc és ellenség
Fallaci e düh hatására három könyvet ír, ugyanarról a témáról: A harag és a büszkeség, Az értelem ereje és Az utolsó interjú címmel. Mindhárom a fenyegető mohamedán veszélyről és a nyugat tesze-tosza reakciójáról szól, a fenyegető apokalipszisről, melyben megsemmisül minden, ami a szívének – és a mi szívünknek is – kedves. Fenyegetve érzi a keresztény civilizációt és vad haragot gerjeszt benne. Ez is lesz az olvasó alapélménye mindhárom könyv olvastán: a harag lapjai ezek. Reputációjának ezzel vége is van liberális körökben. Akik addig ajnározták, immár ellenségeivé váltak. Kitagadták mindenünnen, intellektuális lincseléseket szerveztek ellene, még bíróság elé is citálták. De – bátor és szókimondó nő lévén – nem törődött vele.
Indulata a veszteséget szenvedett emberé, aki úgy látja, éppen elvesznek tőle valamit. Fallaci mélyen liberális – ezért is volt oly népszerű – és most pontosan ezt a liberalizmust, a nyugati világ liberális életmódját látja veszélyben. Ő olyan liberális, ugyanis aki még hisz a szemének, aki tudja, hogy bármi, amit elértünk, az nem örökre lett a miénk, hanem nap, mint nap harcolni kell érte. És ahol harc van, ott ellenség is van.
Mindhárom könyvében, ettől a haragtól vezérelve, kendőzetlenül, keresetlen jelzőkkel ír saját tapasztalatai alapján, a sunyi, tolvaj mohamedán „vezetőkről”, akik hazug szájukkal egyszerre fújnak hideget és meleget. És akikkel személyesen is találkozott. Akik egyszerre beszélnek a dzsihadról, a hitetlenek kiirtásáról a sajátjaiknak és a békéről, megbocsájtásról a nyugati újságíróknak. Akik toleránsnak, liberálisnak mutatják magukat a keresztények pénzére ácsingózva, miközben állati sorban tartják a nőket és vérengző terrortámadásokat, videóra vett gyilkosságokat szerveznek ugyanezen keresztények ellen. Allah mészárosainak nevezi őket. Arafatról – akivel szintén készített interjút – például így ír: „Az a pojáca a vizenyős tekintetével és koromsötét lelkével!”

Épül Eurábia
Ugyanilyen hévvel támadja Európa vezetőit is, akik tétlenül nézik, amint szemük előtt épül Eurábia. Felháborítja bégetésük a megbocsájtásról, a befogadásról és az integrációról miközben Allah mészárosai halomra gyilkolják a vezetésükre bízottakat. Olyannak látja őket, mint akik valamiféle sorsoláson, szerencsejátékon nyerték hatalmukat, melyhez emberi tulajdonságaik, ostobaságuk révén méltatlanok.
Mindeközben alapvetően nem változik meg. Továbbra is liberális és harcos antifasiszta marad, ezért azután téved is persze, mikor elragadja az antifasiszta hév. Példa erre, mikor arról ír, hogy a családban miképpen beszéltek arról, hogy a gonosz Hitler elragadta a „Szudéták” földjét. Ugyebár tudjuk: azok a bizonyos „Szudéták” németek voltak, akik megszabadítóként, virággal és könnyekkel üdvözölték a német csapatokat. De hát ez belefér a harag vezérelte antifasizmusba, mert ott csak fekete van és fehér.
Az utolsó kötet, az Az utolsó interjú című egy sajátos ön-interjú formájában íródik. Beszél a betegségéről, a közelgő halálról és megmutatja: micsoda megtartó ereje is van ennek a haragnak. Ez ad erőt a beteg, magányos asszonynak, hogy írjon és éljen is egyben. Mindenkinek ajánlani tudom. Liberálisoknak, illiberálisoknak és egyáltalán azoknak, akik kíváncsiak a történelemre, arra a történelemre, mely itt alakul a szemünk előtt. És amelyet – ha hiszünk benne, ha nem – elszenvedni vagyunk kénytelenek. Mert, ahogyan Platón mondta: „Csak a halottak látják a háború végét.”