Életünk ártatlan örömei

Mi másról olvashatnánk karácsonykor, mint életünk ártatlan örömeiről? Jan Smid (az S tetején van valami ficak, tudják cseh az illető) Életem ártatlan örömei című könyve is normális emberekről szól, meg egy nem normális oroszlánról. Azt, hogy az oroszlán nem normális, azt csak úgy gondolom, nem ismerek személyesen egyetlen oroszlánt sem. Csak házimacskákat, amelyekben tudvalevőleg lakik ugyan egy oroszlán, de hogy az normális-e, azt megint nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy minden olyan oroszlán, amely felül tud emelkedni a táplálkozási szokásain, és ha éhes, nem megeszi az embert, hanem enni kér, az nem normális oroszlán. És mi kedveljük az ilyen oroszlánokat. A normális oroszlánokat sokkal távolabbról kedveljük, mondhatni inkább tiszteljük.

Kell egy etető

Azért általában Darwin-díj jár, ha valaki meg akarja simogatni az állatok királyát. Főszereplőnk, akinek ártatlan örömeit mi is kiélvezhetjük, fordított helyzetbe kerül, ugyanis egy oroszlán varja a nyakába magát és tartja túszul egy életen át (előreláthatólag).
Felettébb kedvelem azt a regényírási metódust, amely nem ruházza fel erőltetett tulajdonsággal hőseit, illetve nem tömi tele mindenféle fikciós elemmel a valóságot, amelyben azok létezni kénytelenek. Úgy könnyű izgalmasnak lenni, hogy egy transzmacska (oroszlán) osztályelnyomástól szenvedve, esetleg rabszolgasorban senyvedve, középosztálybeli fehér környezetbe menekül és eközben öntudatra ébred, illetve megváltoztatja a húsevőkkel kapcsolatos előítéleteket a (lakto)vegetáriánus környezetben.
A valóság ennél prózaibb, a nagymacska megszokta, hogy etetik és eszébe sem jut, hogy ezt maga is intézhetné. Ennek következtében hozzá kell jutnia egy etetőhöz, miután az előző etetője, aki azt hiszi, hogy ő a lusta állat gazdája, anyagi okokból nem tudja etetni többé (konkrétan a felesége, aki erőművész, mindkettőjük elől eleszi a húst).

Hol az az otthon?
Az oroszlán jellemrajza cseppet sem elnagyolt, inkább pontos. Ez nem foglal sok helyet, mert a nagyragadozók jelleme és személyisége nem kompatibilis a modern regényirodalommal. Nem győzöm hangsúlyozni azonban, hogy ez nem modern regényirodalom, hanem az élet nagy igazságainak szórakoztató kavalkádja pont annyi drámával, amit egy mindenevő (az ember) gyomra még elbír.
Történetünk Amerikában játszódik, a klasszikus Amerikában, aminek annyira hiteles leírását kapjuk egy cseh szerzőtől, hogy az a benyomásunk támad, lehet ugyan, hogy Amerika nem ilyen, de ilyennek kellett volna lennie, hogy valami értelme legyen.
Elvileg van egy férfi főszereplőnk, akit ugye elrabol egy nőstény oroszlán. Más nők is settenkednek főhősünk körül, mert végül is önálló egzisztencia, még háza is van (gerenda), igaz valahol kint, ott ahová az utazóügynök se jár. Miután hősünk is utazóügynök, van egy nagyon előnyös tulajdonsága, ugyan bizonyos, hogy elmegy, de az is bizonyos, hogy időről időre visszatér. Egész évben arra vágyik, hogy hazaérjen. Csak az a kérdés, hogy hol az az otthon.
Ez a metafizikai kérdés, igen szerencsésen, olyan történetek közé van csomagolva, amelyekben a vidéki Amerika (később bizonyára Trump szavazói) jellegzetes egzisztenciái gyakorolják a túlélés művészetét. És ez az Amerika kemény hely, még akkor is, ha az embert nagyon félti, érthető okokból, egy nőstényoroszlán. Utazóügynökünk ráadásul vidéki, nagyon nem városi arc, akinek szemüvegén keresztül nézve az ember nem is érti, hogy miként lehet városban élni. Pedig ez igazából kisvárosi Amerika, nem is New York.

Ez egy vicces könyv
Arról elfelejtettem ezidáig szólni, hogy ez egy vicces könyv. Nagyon-nagyon vicces regény. És realista. Nagy erénye, hogy minden, ami vicces benne, az egyúttal normális is, ami ritkaság az írói képzelet világában. Minden rossz, ami történik velünk szükségszerű, minden jó pedig ajándék. Olyan életszemlélet ez, amely kis szerencsével boldoggá teszi az embert.
Az emberi élet akkor is lehet egyszerű, ha maga az ember nem egyszerű. Az ártatlan örömök lényege pont az, hogy az ember az élet olyan örömeit találja meg, amihez nem kell megváltoznia, ami az eredeti lényéből következik.  
A vége az, hogy hősünk nőt a nőstényoroszlánhoz való viszonyuk alapján választ és őt is a nőstényoroszlánhoz való felelősségteljes viszonya alapján válassza a legjobb csaj. Az oroszlán meg elégedetten állapítja meg, hogy ezután majd ketten etetik. Semmi nagy mondanivaló, a jó történetek végére nem is kell ilyesmi. A jó történetek elvannak maguk.
És ebben a könyvben még karácsony is van.