„Éppen a húrelméletes fizikus közösség diszfunkcióiról olvasok…” – Nem jó csajozós duma, tapasztalatból mondom. És szívesen megnézném egy férfi arcát is, amikor a kiszemelt hölgy ezt válaszolja a könyvtár büféjében, de e mellékhatástól eltekintve a könyv nagyon érdekes.
Lee Smolin Mi a gubanc a fizikával? (The touble with physics) című könyve örvendetes tagja az Akkord kiadó Talentum Tudományos Könyvtár sorozatának. Igen helyes divat, hogy a jó tollú, alapkutatással foglalkozó, és kiváló fizikusok tömegei írnak könyvet a kutatási területükről, az egyéni mániáikról és arról, hogy mi a véleményük általában a fizika történetéről és fejlődési irányairól.

Három az egyben
Ebben az esetben, abban a szerencsében lehet részünk, hogy míg egy könyvért fizetünk, tulajdonképpen hármat kapunk. Smolin elmeséli, szerinte hogyan alakultak ki és függenek össze a mai fizikai gondolkodás alapjai, a relativitáselmélet, a kvantummechanika és érintőlegesen a kozmológia területén, és kapunk egy laikusként is (habár nem könnyen) érthető történetet a húrelméletről. De a lényeg nem a húrelmélet, hanem az, hogy – főleg az USA-ban – mennyire egyeduralkodóvá vált a húrelmélet és a húrelméletes közösség. Érdemes megnézni Smolin Wikipédia szócikkét, hogy mennyire figyelemreméltóan hiányzik belőle az alanyra vonatkoztatott minden kedvesség. Mintha egy húrelméletes írta volna.
Tulajdonképpen a szociológia és a szociálpszichológia fogalomkészletét ugyan mellőző, de a problémákat azon a szinten is definiáló áttekintést kapunk a fizika elmúlt szűk ötven évének történéseiről és arról, hogy a fizika fundamentumaiban megmaradó kétségek, hiátusok, ellentmondások talán egy általános válság tünetei.

A tudósok is emberek. Néha jobban, mint kellene.
Önmagában tiszteletre méltó, hogy egy fizikus egy társadalomtudomány vizsgálati eszközeit használja a saját elemzésére és annak összefüggéseit alkalmazza bizonyos jelenségek megmagyarázására. Ez a vita kívülről nyilván nehezen megítélhető, de tudományfilozófiai szempontból mindenképpen inspiráló és a tudomány jelenlegi állapotával kapcsolatos általános kérdéseket, nagyon komoly következményeket is felvető kérdéseket is felszínre hoz. A tudományszociológia, vagy tudásszociológia bizonyos értelemben a háttérbe szorult a tudomány mai működésében, a tudományfilozófia pedig sokszor kiszorul a tudományok metaszintjeinek diskurzusaiból. Ez még olyan kemény területeken is felvethető, mint az elméleti, vagy a kísérleti fizika, nem is beszélve, mondjuk a biológiáról, a genetikáról.
A tudomány művelése ma annyira drága, hogy a forrásokért való vetélkedés mindent felülír. Ezek a szakterületek – habár már egy kutató, vagy intézet szemszögéből is áttekinthetetlenek, a kutatások és a közlemények magas száma miatt – azért mégis annyira belterjesek, hogy sokszor nem objektív döntések, vagy paradigmák, hanem a reklám és az egyéni érdekek határozzák meg, ki kap pénzt, és ki kerül bele a hivatalos egyetemi tudomány, teljesen zárt elismerési és publikálási rendszerébe. Azon kívül pedig semmiféle élet nincs. A kívül rekedtek, nemcsak a pénztől esnek el, de gondolataikat be sem juttathatod a rendszerbe. E probléma egyébként világszinten általános és káros hatásai már jelentkeznek is: megritkultak az értelmező diskurzusok, az a látszat, mintha mindenki sokkal magabiztosabb lenne.
Az USA-ban évtizedek teltek el úgy, hogy professzori kinevezést gyakorlatilag csak húrelméletes fizikusok kaptak. Így homogén tanszékek, kutatói és oktatói közösségek jöttek létre.
Ez akár azt is sugallhatná, hogy a húrelmélet „győzött”, ez az uralkodó paradigma.
Pedig nem.

Már majdnem tudtuk!
Ennek a problémának a megértéséhez vissza kell tekintenünk a fizika, mondjuk, elmúlt száztizenegy évére. Ebben az időszakban több olyan korszakhatár is volt, amikor felvillant a „teljes megértés” illúziója. Természetes vágy a tudósokban, hogy az emberi intelligencia, megértő- és befogadóképesség határtalanságának bizonyosságával műveljék szakmájukat. A század első harmadának az emberi tudástörténelemben példátlan határátlépéseket és megértési ugrásokat végrehajtó tudósgenerációja is azt gondolta, hogy eljuthat a teljes megértéshez. Azóta kiderült, hogy messze még az út vége, ha van vége egyáltalán. Smolin nézete szerint sem végleges még a kvantumelmélet, habár ha akár az értelmezése, akár maga az elmélet „fejlődne”, az aligha a könnyebb érthetőség irányába fog történni. Hiszen a kvantummechanika maga a „hétköznapi tudás” fogalmának megtagadása, de mégis máig fennmaradt vele kapcsolatban az az igény, hogy a belőle fakadó következtetés-sorozat lehetne egy kicsit „egzaktabb”. Hiszen száz esztendeje nem tudjuk megemészteni, hogy a világ annyira nyilvánvalóan más, mint amilyennek gondoljuk, vagy amilyennek képesek vagyunk elgondolni. A világ kibújt a fogalmaink alól és ezt máig nem dolgoztuk fel.

A húrelmélet szép
A fizikában a „felfedezések kora” lejárt. Valamelyik vezető fizikus mondta azt egyszer, hogy a harmincas évek végéig egy elsőrendű fizikus könnyedén „botolhatott” olyan felfedezésbe az új területeken, amely pillanatok alatt zsenivé avatta. Utána, a hatvanas-hetvenes évekig még legalább a zsenik zseninek látszottak, Feynman például. Azóta viszont már zseniként sem nagyon látszol. A sors igazságtalan.
A „húrelmélet forradalom” (az első) egy kvázi eseménytelen korszak után tette újra érdekessé és reményteljessé a fizika fejlődését. Ez azonban alapvetően más jellegű pezsgés volt, mint a század elején lezajló fejlődés. A húrelmélet egy újfajta entitás a fizikai modellek és elméletek világában. Olyan korszakban született, amikor a számítógépek miatt elkezdett megjelenni a nyers erő a matematikában és a matematika fejlődése is újfajta együttműködéseket tett lehetővé a két tudomány között.
A húrelmélet nem tesz olyan jóslatokat, amelyeket a világegyetem megfigyelésével, vagy kísérletileg ellenőrizhetnénk. Számtalan (esetleg majdnem végtelen) változata van és ezek egyike sem igazán tűnik a mi világunk leírásának. Rengeteg megalapozott matematikai kétség vár még válaszra, mégis ez tűnik a fő iránynak, miközben sok más elméleti kutatási projekt legalább ennyire, ha nem nagyobb magyarázó erejű válaszokat kínál.  
Smolin interpretációjában a húrelmélet egy olyan szeretett elmélethalmaz, amely azzal győz meg, hogy lenyűgöz és nem azzal, hogy annyira valóságosnak tűnne. Ráadásul – és itt válik a dolog drámaivá – a húrelméletes közösség (amely az egyik legnagyobb a fizikában) nem igazán tartja be azokat a szabályokat, amelyek a fizikát, mint alap és szaktudományt naggyá tették. Ez nyilván vitatható állítás, egy szakmai közösség nyilván vitatja is, de Smolin ezt bennfentesként látja így és érvei kellemetlenül erősek.
Messzire vezető vita lenne, de felvethető, hogy a húrelmélet nem azért különbözik más elméletektől, mert a végső, nagy, egyesítő választ kínálja, hanem azért, mert matematikai értelemben véve szép, izgalmas. Úgy is fogalmazhatnék: pusztán a természet és a matematika mélyebb, általános összefüggései miatt mutat egyezéseket a valósággal. Véletlenül éppen ide is stimmel. A matematikusok ugyanis már számtalan olyan matematikai „objektumot” kitaláltak/megtaláltak, amelyik nagyon illett a fizikába és működött. De olyat is, ami nagyon odaillett, de nem működött.

Húrszociológia
A könyv ugyan az amerikai kutatói rendszerről szól, de nem meglepő módon, nekünk is ismerős lesz. A jelenséget már keresztény szenteknél is leírták, a kéz rendellenes visszahajlásaként az őt tulajdonló test felé.
És a húrok is csinálnak valami ilyesmit.