Latinovits Zoltán könyve, az Emlékszem a röpülés boldogságára ritka parittyakő a magyar színházművészet góliáti fegyverarzenáljával teli huszadik század történetében. Meggyőződésem, hogy ez a könyv még a színjátszáson is túlmutatott, ahogy a kádári rendszer kínosan nehéz korszakában csak keveseknek sikerült komolyabb vérveszteség nélkül ezt megtenni. Latinovits egy befele forduló, nagy érzékenységgel megáldott, kifinomult színházi csodaszarvas volt, akit sajnos végül csak elejtettek. Írásait összegző könyve így nemes intelligenciájának, szép lelkének és jó szándékának agancsdíszeként áll most emlékként előttünk.

Egy egész társadalom nevében
Mert Latinovits Zoltán olyan volt a népnek, mint Illyés Gyula, Balczó András, Cseh Tamás vagy Pilinszky János, netán Bódy Gábor.  Olyan ikonná, érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen zsenivé, hivatásában, igazságérzetében és emberi méltóságában olyan magaslatokon álló szellemi vezetővé vált a magyarok szemében, hogy arra a szintre, ahol ő létezett, igen kevesek jutottak fel. Amikor Latinovits interjúiban vagy saját maga által leírt cikkeiben nyilvánult meg, mindenki tudta, hogy nem csupán egyvalamiről, nem csupán a színházról beszél, hanem magáról a rendszer által gúzsba kötött ember szabadságvágyáról. A publikációkkal, nyilatkozatokkal még tán önmaga előtt is felvállalatlanul, öntudatlanul, ösztönösen egy egész társadalom nevében kiáltott az ég felé igazságért, a kultúra, a művészet, a művész és a közönség egyetemes szabadságáért, a szabad alkotáshoz való jogáért.
Nem volt politikus alkat, inkább amolyan szent forradalmár, ráadásul az a típus, aki egymaga, egyetlen fegyverrel vívja meg a hatalmas és félelmetes sereggel szembeni csatáját, csatáit.

Színházról, színjátszásról, verselésről
Az antológiában három, nagyjából időrendiséget követő szakasz alapján látjuk felosztva Latinovits írásainak gyűjteményét.
Először a magyar színházi élet visszásságairól szóló, kisebb-nagyobb vitákat, botrányokat, ellenérzéseket és rokonszenvet kiváltó, 1973-as keltezésű alapvetéssel, a Ködszurkálóval találkozik az olvasó, aztán a színészlegenda hatvanas és hetvenes évekbeli, ugyancsak a színházról, színjátszásról készített rövidebb jegyzetei, írásai, cikkei jönnek. Illetve itt a vele készült egy-egy korabeli lapinterjú is helyet kapott.
A kötet sokadik csúcsa a műhelymunka velejét elemző Verset mondani című 1976-os cikksorozat, melyben Latinovits a verset mondó színész legmélyebb érzéseit, meglátásait, szinte már-már transzcendentális érzékeléseinek zanzáját osztja meg velünk.
A harmadik egység a Bagó story című meditatív szövegciklus, mely a Vigiliában, a katolikus irodalmi, tudományos folyóiratban jelent meg.
Figyelemre méltó még egy mindezt kiegészítő Jegyzetek fejezet is, ahol az egész kötetre koronaként illeszkedő – mai kifejezéssel úgy mondhatnánk – kommentek egész füzérét illesztette a szerkesztő Szigethy Gábor.

Aki a jelen kufáraival hadakozott
Tőle olvassuk a kötetben, Latinovits szavait idézve: „Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.” Majd a szerkesztő így folytatja: „Hány tehetségtelen, ezért rosszakaratú ember uralkodik ma színházainkban? Akkor sok akadt belőlük. És Latinovits Zoltán akkor a jelen kufáraival hadakozott, nem a múlt levitézlett trónbitorlóit átkozta. A jelen idő álművészeit ostorozta haragos szóval, akik „csuklyás besurranók, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel kormányozzák saját jólétüket, akik – mint rák a sejteket – pusztítják az igazi művészt: a halhatatlant a halálba kergetik.”
Sajnos Latinovits ezzel a megállapításával is prófétai módon illette korát és a jövőt.