Első és sokadik áttekintésre, olvasásra is azt kell, megállapítsam, hogy Jeles András Főúr, füzetek! című kötete nehezen emészthető olvasmány. Többen is ezt gondolhatják a recenzió, ajánló írók közül, ugyanis a kötethez rendelt szokásos fülszövegek ezúttal elmaradtak, csupán a szerző késélességű egyetlen mondata olvasható, melyet a fent említett kollégák szépen be is raktak ajánlónak az adott netes felületekre.

Jelesek
Nincs tehát kiadói támpont sem, a könyv további érdekessége, hogy Jeles András azért csak odabiggyesztett egy „placebo” életrajz-zanzát a könyv hátsó-belső borítójára, de ez sem a tényközlő műfaj, hanem egy kurta-furcsa egyperces arról, hogy ő – mi nem.
Jómagam ahhoz a generációhoz tartozom, akik a nyolcvanas években szocializálódtak és akiknek Jeles András Kis Valentino és Álombrigád című filmjei jelentették celluloidra vitt lázadni- és imádnivaló „mindent”. Emellett persze, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas Jeles András jóval több, hiszen megszámlálhatatlanul sok dokumentum- és tévéfilmje van, illetve rengeteg, szintén híres, neves produkcióban szerepelt társszerzőként, társrendezőként, forgatókönyvíróként, valamint komoly színházrendezői és drámaírói alakja a magyar kortárs tablónak.  A Jeles név pedig a Saul fia óta újra közszájon forog, az alma nem esett messze a fájától, nem mindenki tudja a széles közönségből, hogy Jeles András filmrendező fia, Nemes Jeles László a magyar Oscar-díjas rendező.

Filozófiai graffiti
És hát akkor nézzük magát a füzeteket. Igen, ez a könyv ugyanis több füzetnyi feljegyzés, mélylélektani irka-firka, korszakos és filozófiai graffiti egybefűzött halmaza. S kezdjük az ominózus egy mondatnyi fülszöveggel: „Ami Engem illet, sajnálatosnak tartom, hogy istent az emberek előttem járó nemzedékei úgy keresték föl, mint fölgerjedt vidéki urak a helybeli bordélyt.”
A Főúr füzetek, egy belső hang orkánjának sokféle süvítése, egy értelmiségi jajkiáltás sorozat, valahogy úgy, ahogy Kertész Imre írta, mondjuk a Végső kocsmában vagy A néző című kötetében. Ugyanakkor Kertésztől eltérően Jeles egészen apró, egy-két mondatosra is redukálódott gondolat- és emlékszilánkokra szaggatja a textúrát. Figyeltem, hogy az amúgy rendkívül nehezen emészthető, absztrakt szöveg miként csapódik le nálam, és hát nem jutottam előrébb, bizonyára több újraolvasást, lazább ülepedni hagyást igénylő szövegkazal ez.

Mindenféle, rendű, rangú dologról
Jeles kilenc füzetfélére osztja a be- és feljegyzések csokrait, úgy, mint „nagy sárga spirál”, „franciakockás”, „kis rongyos”, „kék Carnet”, „kiesi sárgák”, „régi kék”, „puha kékek, sárgák, feketék”, „üres könyv” és „új Carnet” füzetekre.
Szerzőnk mindenféle, rendű, rangú dologról ír, irodalomtörténetről, művészetről, társadalmi, szociológiai összefüggésekről, és egészen személyes, belső, emberi világát bevilágító vagy éppen sejtelmes sötétbe burkoló gondolatairól, meglátásairól. Mesél él a mesélhetetlenről, lelkizik a lélektelenségről, agyal az agyatlanságról, gógyizik, a gyogyóságról. Elmének, szívnek egyszerre szól, a kötet gyógymód: nem rögtön érthető, de azonnal hat. Kiborítóan jó, mellékhatásokkal spékelt spirituális kalapkúra.