Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több polgári származású felmenőm könyvtárát örökölhettem meg. Ez nem csak G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című regényének több példányát eredményezte (amelyet állítólag férje Germanus Gyula írt, vagy szerkesztett, vagy közösen írták, vagy a fene tudja, de ezekben a píszí terhelt időben óvatosnak kell lenni), hanem olyan kincseket is, amelyek érdemesek arra, hogy mások figyelmét is felhívjuk rájuk.
Ilyen az Ezredéves Országos Kiállítás Kalauza is (Szerkesztette Gelléri Mór kiállítási titkár, a sajtóosztály főnöke). Mint az a fényképen látható, ez az „egyedüli hivatalos kiadás” jelen esetben a második kiadásból, illetve látható rajta a hivatalos pecsét is.

Maradandó közművek
Hogy, hogy nem, az „országos nemzeti kiállítást” eredetileg 1895-ben szándékoztak megrendezni. A kormány azért tartotta fontosnak ezt hangsúlyozni, mert 1891-ben erős társadalmi mozgalom volt érzékelhető, amely világkiállítás megrendezését tartotta volna kívánatosnak. Mint megfogalmazták, „a kiállításnak tanúja lesz az egész művelt világ, de az, amit felmutatni tudunk és fogunk az legyen a miénk, a mi saját erőnkből eredett.”
Baross Gábor előterjesztő miniszter sajnálatos 1892 tavaszi elhunyta után Lukács Béla miniszter 1892 decemberére szervezte meg az előkészítő országos bizottságot. 1893 januárjában azt javasolta képviselőháznak, hogy a kiállítást halassza 1896-ra, mert a millennium „maradandó közművek” létesítése által lenne igazán megörökítendő és ugyan a kiállítás megrendezhető lenne 1985-ben is, de számtalan olyan mű van folyamatban, amely a következő évben készül el. Ilyenek a budai Mátyás templom, az új országház legalább részbeni berendezése, a Vaskapunál folyamatban lévő műveknek az átadása, a fő- és székváros részeit összekötő dunai hidak szaporítása, vagy egy igazságügyi palotának és egy iparművészeti múzeumnak a létesítése. Ezek a millennium fényét és a nemzetközi érdeklődést fokozni alkalmas épületek nem hiányozhattak az ezredévi rendezvénysorozat díszletei közül.

Költségek és kíváncsiak
Hogy jelen, csapongó korunk számára rögvest párhuzamot találhassunk, nem kell mást tennünk, minthogy fellapozzuk azokat az oldalakat, ahol a kiállítás történetével és költségvetésének változásaival ismertetnek meg bennünket, kendőzetlen nyíltsággal, mondhatni transzparensen.
A költségvetést 2 800 000 forintban állapították meg. És természetesen előteremtése érdekében felhívást intéztek a nemzethez. Majd felállítottak tizenkilenc kerületi bizottságot és százötvenhét helyi bizottságot, amelyek több-kevesebb ügybuzgalommal nekiveselkedtek a személyes serkentés nem csekély munkájának.
A kiállítás anyagának növekedése következtében ki kellett bővíteni a területet (amelyet a főváros készségesen engedett át), illetve az előirányzatot, amely 4 300 000 forintra emeltetett fel.
Ezenközben harminc száma jelent meg a Kiállítási Közleményeknek, amelyben a kiállítás gerincét adó szervezési szabályzatok és a szervezés egyéb részletes adatai voltak megtalálhatóak. Mai ésszel nehezen mérhető fel az akkori ambíció, hiszen az 1893-as Chicago-i kiállításnak összesen huszonhétmillió ötszázhuszonkilencezer négyszáz látogatója volt, legnagyobb napi látogatószáma pedig hétszáztizenhatezer nyolcszáznyolcvanegy. Természetesen megemlíttetik, hogy Kossuth is szervezett iparkiállítást 1842-ben kétszáztizennégy kiállítóval és azt tizennégyezer négyszázhuszonhatan látogatták meg. Ezen és a következőkön természetesen mindenféle érmeket és dicséreteket is osztottak. Akinek nem jutott még dicsérő oklevél sem, az „méltányló megemlítést” kaphatott.
A kormányzat mindent megtett, hogy utazási kedvezménnyel és szállással segítse a kirándulókat. A földműves- és munkásnépek, kisiparosok és segédek, illetve a tanulók és tanítok a „Tömeges felrándulások” című fejezetben ismerhették meg a rájuk vonatkozó paternalizmus szép megnyilvánulását.

A király és az ország
A kiállítás természetesen nem nélkülözhette a „legelső magyarember, a Király, Ő Felsége” számára épített pihenőhelyiséget, amely az úgynevezett Történelmi főcsoportban kapott főhelyet, egy Szent István korabeli stílusban épült palotában. Őfelsége természetesen rendelkezett fogadó és dolgozószobával is, illetve teremmel a kísérete számára.
Tulajdonképpen visszaadhatatlan a történelmi Magyarország sokfélesége, gazdagsága, amelyben a Király, vagy inkább a Szent Korona alattvalói egyenlőségben, ha nem is egyetértésben, de békében és biztonságban éltek. A kiállítás falujában sok nemzetség és tájegység háztípusa megépült, huszonnégy ház, négy „középület” és egy csárda.
A kiválóan szerkesztett, remek képanyaggal illusztrált kiadvány, igen modern módon, számos hirdetést (támogatót) is tartalmaz. Kedvencem a Brunner Ch.,akinek zászlógyára például képviselő-választásokhoz is ajánlja magát, habár gyermekjátékáruk és kisdedóvodai felszerelések dús raktárával is rendelkezik.
Különös még, hogy minden egyes épületnél fel van tüntetve, hogy ki építtette, ki tervezte és esetleg ki építette meg és még különösebb, hogy az is, hogy mennyiért.
Elképesztő szellemi és anyagi gazdagság villan fel százhúsz év távolából, egy büszke kor bizonyossága, hogy még jobb idők jönnek.
Sajnálom, hogy nem lehettem ott.