Keleti novellafüzér
Hosseini újabb regényét kezembe véve, meg kell állapítanom, hogy természetesen ez is Afganisztánról és annak tragikus utolsó évszázadáról szól. Ez a könyv azonban lazább szövésű, nagyobb időszakot próbál felölelni, mint a Papírsárkányok és jóval több szereplőt és sorsot igyekszik megmozgatni, bemutatni olvasójának. A történet középpontjában a két testvér, Pari és Abdullah szoros kapcsolata, egymástól való elszakításuk, majd későbbi újraegyesülésük áll. Ez azonban csak a tragikus alaphangját és keretét adja meg a regénynek. Jó, ha csak a könyv három fejezete foglalkozik a testvérpár történetével, a maradék tucat azon emberek élettörténetét tárja elénk, akik a gyerekek sorsát alakító döntéseket hozták. Egy apáét, aki a tél hidegétől tartva kénytelen volt eladni a saját lányát, egy nagybácsiét, aki megszervezte az adásvételt, egy mostohaanyáét, akinek inkább felelőtlen művésznek kellett volna maradnia…

Más eszközök, ugyanaz az érzelem
Meg kell mondanom, hogy még most is – ha visszagondolok – lenyűgöz, ahogyan az író a szavakkal és az irodalom eszközeivel bánik. Minden egyes kisebb, novellaszerű történetet más-más hangon, stílussal tár elénk. Mintha tényleg különböző emberek visszaemlékezéseit olvasnánk! Ráadásul úgy, hogy mindegyik hatással van ránk. De sajnos nem csak ez a közös bennük! Általánosnak mondható a keserű, csalódott felhang és az, hogy minden egyes élettörténet megismerése során valamilyenfajta személyes tragédia kibontakozására számíthat az olvasó, amely – természetesen – befolyásolja az éppen mesélő karakter döntéseit. Ez a felismerés pedig nem volt számomra kellemes. Itt éreztem azt először (valahol a regény utolsó harmadánál), hogy minden irodalmi finesz és zsenialitás ellenére, Hosseininek végső soron csak egyetlen eszköze van: a sokk.

Sok volt a visszhang
A Hegyek visszhangozzák-ban Hosseini minden egyes emberi erényt lerombol. A novellaszerű, különálló, mégis összefonódó történeteiből kiderül, hogy még az emberek által hozható legnagyobb áldozatok is a személyes bűntudat által motiváltak. Lett légyen szó az UNESCO afganisztáni önkénteséről, háborús hősről, avagy nyugati ápolónőről. Minden egyes fejezetből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nemes önfeláldozást csakis a saját hibáinak és gonoszságának felismerése csalhatja elő a cselekvőből. Ezt a tanulságot sulykolja olvasóiba, minden egyes fejezeten keresztül az író… és nekem, mire a regény végére értem, már jócskán elegem lett a könyvből sugárzó hitetlen reményvesztettségből. Olyannyira, hogy amikor a végkifejlet során, a testvérpár egymásra talál, és az író megfogalmazza a „csak a vér köteléke elég tiszta ahhoz, hogy önzetlen szeretetre sarkalljon” üzenetet, inkább csak legyintettem egyet. Minden felháborodás nélkül elsiklottam e gondolat mellett, hiszen már jó ideje csak azt vártam, hogy végre letehessem a könyvet.

Elég volt!
Látom az író zsenialitását. El is ismerem azt. Talán ha ezt a könyvet olvasom először, akkor ez sokkolt volna úgy, mint a Papírsárkányok, és erről írtam volna dicsérő kritikát. Mert nem tagadhatom, néhány oldalon keresztül tényleg a sírás fojtogatott, több alkalommal pedig felnéztem és azt gondoltam „ennek az írónak mennyire igaza van!”. De úgy érzem, hogy ez már kevés ahhoz, hogy lenyűgözzön Hosseini írása. Tehetségét és emberismeretét látva remélem, hogy sikerül továbblépnie ebből az örök negatív, bűntudat és emberi gyengeség által ihletett, hatásvadász regényalkotásból. Tudom, hogy mint emigrált afgán, szívén viseli országa sorsát, de úgy vélem, amit el kellett mondani, azt már sikerült megosztania olvasóival. Minden egyes ismétlés pedig a már megszületett művek varázsát tompítja…