Alapvetés az irodalomban, hogy a költők, írók, publicisták életregénye sokszor érdekesebb, lényegre mutatóbb, mint az általuk írt művek. Így van ez Csáth Gézával is, a múlt század első felének írófejedelmével, aki orvos létére akkorát diagnosztizált a magyar irodalomtörténetben, hogy azóta se tértünk munkásságától magunkhoz. „Méla akkord: hínak lábat mosni” című könyve tulajdonképpen a hatalmas naplófolyama első, iskoláséveiről szóló része.

Kronológiai pontosság
A Csáth Géza életművének egy része még mindig rejtve van a szélesebb közönség előtt, pedig ami már eddig is ismerhető volt – pestiesen szólva – az se semmi, gondolok itt a főműnek számító, Egy elmebeteg nő naplója című regényre vagy az Ópium című elbeszélés-gyűjteményre. Az Elmebeteg nő… például máris mutatja, hogy Csáth elemi erővel vonzódott a naplóformához, az időrendi lejegyzéshez, hitt benne, kihagyhatatlannak és hitelesnek vette. A Magvető Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum, azon belül is Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály 2013-ra fejezte be az 1897 és 1907 közötti időszakról szóló naplófeljegyzéseket tartalmazó kötet nyomda alá rendezését, s ez a kötetet kiadási éve is.
A fent említett kronológiai pontosság jellemzi a kiadvány szinte minden lapjának minden sorát, melyekről persze szinte már az első oldalaktól kezdve egy, a történések szűkszavú és puritán leírásánál jóval több, mélyebb is megnyilvánul. Ez pedig egy folyamat, mely a kötet elején még csak halványan pislákol, majd egyre erőteljesebben lüktet, míg végül a naplófeljegyzések elején a még csak fiú szerző az utolsó részben már férfiúvá érik az olvasó szeme előtt.

Brenner Józsefből Csáth Géza
Az irodalomtörténeti jellemfejlődésnek eme páratlanul izgalmas és korszakos példája a Brenner Józsefből lett Csáth Géza írói munkássága mellett egyéni sorsa elemzésére is kínálkozik. A kiadó ajánlása szerint: „Naplóját tíz éves korában, 1897. április 7-én, egy szerdai napon kezdi vezetni. Fő témája sokáig az időjárás és az iskolai történések, meg hogy mi volt ebédre-vacsorára, mit csinált az a szemtelen Trüsze dajka, mikor következik kedvenc étele, az olajos káposzta. Ám ahogyan múlik az idő, tekintete úgy jár be egyre nagyobb köröket. Gimnazista naplóiból már mikrotörténeti részletességgel rajzolódnak ki a Brenner és Kosztolányi család hétköznapjai, az a polgári miliő, amelyben fontos szerepet játszanak a társas összejövetelek, a születés- és névnapok, a házi és a nyilvános muzsikálás, az irodalom és a színház. De láthatóvá válnak a politikai és társadalmi preferenciák is, az a sokszor meghökkentő és nagyon ellentmondásos értékrend, amely átszövi a szabadkai polgárság mindennapjait. Az iskolai koncerteken pedig, ahol hegedűjátékával arat sikert, már ott vannak a tanítóképzős lányok, és egyre gyakrabban tűnik fel a napló lapjain Irén, anyika húga, az asztal alatti ,,fuszlizások" és az első szerelem...”
A naplófeljegyzések után megtaláljuk Szajbély Mihály tanulmányát is. Ebben többek között Szajbély rámutat, hogy Csáth hármas művészeti érdeklődése, az irodalom, a zene és a képzőművészet iránti vonzalma, orientálódása már ezekben a diákévekben is milyen élesen kirajzolódik.

Átok és teher
Az alkotói ambíciók mellett a szerkesztő azt is kielemzi röviden, hogy Csáth Géza irodalmi munkássága miféle kulcsszavak mentén vált azzá, ahogy az utókor megismerhette. Szajbély kifejti, hogy Csáth a meghittség, a múlandóság és az elégia szavak jelentik lírájának, költői prózájának velejét.
Ismerve a csupán harminckét viharos évet megélt író-orvos élettörténetét, semmi csodálkozni való nincs ebben a hármas jellemzőségben. A sorsvonalában a lepusztulást és a tragikusan korai véget magában kódolva hordó alkotó a magyar irodalomra gyakorolt elementáris hatást eredményező zsenialitása, mindvégig átok, sötét lelki terhek cipelésével működhetett csak. Erre hívja fel egyebek mellett a szerkesztő a figyelmet, amikor kiemeli egy tanulmánya egyes sorait: „…nála minden érzéklet kiváltja azt a kielégülési érzést, amit más embernél csak a szépség érzékelése idéz elő. Boldog állapot-e ez, vagy boldogtalan?... más kérdés. Meg kell érte fizetni, annyi bizonyos: a spleen a fizetség.”