Azt eddig is sejthettük, hogy nem valami idétlen faji felsőbbrendűség, nem valamilyen rejtélyes genetikai főnyeremény, nem valamilyen isteni beavatkozás repítette a fehér embert abba a különleges helyzetbe, amit évszázadokon keresztül elfoglalt bolygónkon, de akkor mi? Úgy is föltehetnénk a kérdést, ahogy az új-guineai Yali – a szerző, Jared Diamond barátja – tette fel: Miért van az, hogy ti fehérek olyan sok árut termeltetek és hoztatok Új-Guineába, míg nekünk, feketéknek oly kevés saját árunk van?
A kérdés őszintén elgondolkoztatta kötetünk szerzőjét, a világ legelismertebb természettudományos ismeretterjesztő íróját, aki eredetileg evolúcióbiológus, biogeográfus, ornitológus, élettanprofesszor, mi több, egy időben a WWF környezetvédelmi civil szervezet amerikai igazgatója is volt. És ahogyan egy efféle tudóstól várhatjuk, egy egész kötetben válaszolt a tengerparti séta közben feltett kérdésre.

Őszinte válasz egy nehéz kérdésre
Ha magunk kezdenénk gondolkodni a kérdésen, bizonyára hamar eljutnánk odáig, hogy valamilyen halmozódó előny, egy kezdeti szerencsés véletlenből származó, s az évszázadok során újra és újra megerősödő lehetőség vezetett el odáig, hogy az európai civilizáció hódította meg például Amerikát, s nem az inka Atahualpa kényszerítette térdre a spanyol uralkodót. Eszünkbe jutna könyvnyomtatásunk, a tudományos eredményeink, a technikai sikereink, mint a halmozódó előnyöknek újabb és újabb állomásai, de, ha a kezdetek szerencsés kiindulópontját kutatnánk, csak vaktában tapogatózhatnánk, s szokás szerint homályos kulturális tényezőket emlegetnénk, a vallás belső struktúráit, a társadalomszervezés egyedi vonásait, a morál vagy az emberkép speciális mivoltát.
Jared Diamond azonban nem olyan tudós, aki megelégedne ilyen lapos, és korántsem kielégítő válaszokkal. Új-guineai barátjának kérdésére a lehető legkomolyabb választ adta. Olyan választ, ami gyökeresen alakítja át az emberi civilizációk közötti különbségről alkotott véleményünket.
Washington Times publicistája, Martin Sieff ezt írta róla: „Az emberiség történelmével foglalkozó komoly, úttörő biológiai tanulmányok, úgy látszik, nemzedékenként csak egyszer bukkannak fel. Sok szerző tesz kísérletet ilyen művek létrehozására, de csak nagyon keveseknek van meg az a rendkívüli képzettségük és ítélőképességük, hogy ne csússzanak át felületességbe és ostobaságba. Most Jared Diamond nevét kell a kiválasztott kevesek sorához csatolnunk.”

Állatok, növények, mikrobák
Diamond Háborúk, járványok, technikák című könyvében megfogalmazott válasza éppen azért lenyűgöző, mert megdöbbentően egyszerű. Kiindulópontja egyfajta földrajzi determinizmus. Azt állítja ugyanis, hogy az őselőny, amelyből azután minden további lehetőség kisarjadt, az a végtelenül egyszerű tény, hogy Eurázsia élelemtermelésre alkalmas területe elképesztően nagy, és változatos, ám többé-kevésbé azonos éghajlat alatt található térség. Az itt-ott háziasított növények így gyorsan elterjedhettek az élelemtermelők között. Ehhez párosult egy másik, szintén földrajzi jellegű – tényező, nevezetesen az, hogy az Afrikában és Eurázsiában élő, háziasításra alkalmas nagyvadak szinte együtt jöttek létre az emberrel, így az embernek nem volt lehetősége arra, hogy egyszerűen kiirtsa azokat. Míg Amerika, vagy Ausztrália házasítható állatait, még a háziasítás ötlete előtt megettük. Nem féltek tőlünk ugyanis.
A búza, árpa, rozs, zab, lencse, lucerna őshazáját a kivételesen kedvező adottságú Elő-Ázsiában találták meg. Innen terjedtek el a nemesített növények és állatok, mint a kutya, juh, kecske, tehén. Viszont a távol-keletről hamar megérkezett ide a házi tyúk, a kacsa, a sertés és egy rakás haszonnövény.  Velük együtt azok a technikai találmányok is vándoroltak a térségben, melyeknek köszönhetően kialakulhattak a jól szervezett, az élelmiszer-termelésre berendezkedett társadalmak, amelyek már hasznát vették az írásnak és a tudománynak.
A növénytermesztés lehetőségének sokfélesége és a növénytermesztéssel párosuló állattenyésztés, illetve a városias kultúra kialakulása azonban olyasmit tett Eurázsia lakóival, amit más földrészek lakói nem éltek át. Diamond azt állítja, hogy az élelemtermelő kultúrák – mivel letelepedve, nagy és jobbára zsúfolt közösségekben éltek – újra és újra átestek a legkülönbözőbb járványokon, mégpedig olyan járványokon, melyeknek kórokozóit maguk szabadították magukra. Genetikai vizsgálatok igazolják ugyanis, hogy a legtöbb járványos betegség kórokozóját a megszelídített állatoktól kapta az ember, legalább is az eurázsiai ember. S miközben ő többé-kevésbé ellenálló lett e betegekkel szemben, azonközben valódi biológiai fegyvert hordozott magával. Amikor azután Amerika, Ausztrália, vagy éppen Afrika szub-szaharai földjére lépett, mindjárt rá is szabadította évezredeken át hurcolt betegségeit az őslakos népekre.

Kölcsönhatás
Az Újvilág felfedezését követően jóval több indián halt meg az európaiak kórokozóitól, mint lőfegyvereitől. Megdöbbentő tény, hogy Hispaniola nyolcmillió őslakója a spanyolok partraszállása után negyven évvel már mind halott volt. Diamond szerint Cortes győzelmét nem hősiességének, hanem a himlőnek köszönhette. 1520-ban egy Kubából Mexikóba szökött, himlővel fertőzött rabszolga indította el azt a járványt, amelynek következtében az azték birodalom lakóinak fele meghalt, s a túlélőket demoralizálta a rejtélyes betegség, amely a spanyoloknak nem ártott. Száz év alatt Mexikó lakossága húszmillióról bő másfélmillióra csökkent. A mai Egyesült Államok területére még meg sem érkezett a fehér ember, amikor a Mexikóban tomboló járvány végigszaladt két óceán között. Így mire az angol, holland, francia telepesek partra szálltak Észak Amerikában, gyakorlatilag üres kontinenst találtak… Hasonló sorsra jutott a Csendes Óceán szigetvilágának lakossága, és persze Ausztrália bennszülöttei.  
Természetesen Diamond sem feledkezik meg arról, hogy biológiai fegyvere mellett az írásbeliség, a korszerű fegyverek használata, vagy éppen a központosított politikai akarat ugyancsak hozzájárult a fehér ember világhódító diadalútjához. Hosszan értekezik mindezek jelentőségéről is. Ám könyvének eredetiségét mégis az a felismerés adja, hogy Eurázsia élelemtermelő őslakóinak sikere a velük kölcsönhatásban élő mikroorganizmusoknak is köszönhető.  
A megdöbbentő tényanyagot felvonultató, számos tudományterületen otthonosan mozgó, mintegy tizenháromezer év történetét felölelő kötet 1997-ben megkapta a Phi Beta Kappa Társaságtól az Év tudományos könyve díjat, 1998-ban a népszerű tudományos kategóriában a Pulitzer-díjat, és ugyanebben az évben az ismeretterjesztő könyv kategóriában a Royal Society díját.
A kötet annyi eredeti gondolatot olyan olvasmányos módon közöl, hogy szinte nem is lehetett nem megfilmesíteni. Sajnos magyar nyelven még nem találkoztam a National Geographic sorozatával, amely mintegy három órában meséli el a történelem elmúlt tizenháromezer évét a televízió képernyőjén, természetesen Jared Diamond könyvének nyomvonalán haladva, s természetesen ugyanazt az elgondolkodtató üzenetet megfogalmazva: sorsunk elsősorban azon múlik, hogy a Föld mely pontjára születtünk, hogy az egyenlőtlenül eloszló esélyek közül melyiknek válunk részeseivé, vagy egyszerűen, hogy hol élünk.