Magyar kocka

MEGJELENT: 2014. augusztus 7. | SZERZŐ: Rácz András

Gyermekkorom óta ámulattal nézem a klasszikus vidéki kockaházakat. Ámulattal, amely döbbenet nem a szépségnek, az esztétikai értéknek, hanem éppen az igénytelenségnek szól. Soha nem voltam képes megérteni, hogyan készülhetett ennyi meghökkentően ronda épület ebben az országban. Mert az természetes, ha egy-két csúnyácska házat összelapátol az építészeti extravagancia, ám a tömeges borzalom-építészet, a Kádár-kori kockaházak rettenetes elterjedése, a faluképek gyors és gyökeres átalakulása mégiscsak érthetetlen...  
És akkor még arról nem is beszéltem, amikor a formai igénytelenséget, valami modern op-art ornamentikával bolondította meg a tulajdonos, és a rikító színek, idétlen mértani formák kakofóniájából megszületett a hatvanas évek késő-modern népi építészete, a Kádár-kocka…
Szóval sokáig úgy véltem, előbb-utóbb jönnie kell egy kornak, amelyik buldózerrel billenti helyre az épület-esztétikát.
De nem az a kor jött, hanem egy német fotóművész, aki azt mondta: Jé! Ez milyen érdekes!

Amin érdemes elgondolkodni

És így – jó néhány évtized távlatából, a posztmodern nyárspolgári giccs minden tornyocskás, ál-mediterrán, műnépi építészetén megedződve – tulajdonképpen valóban egész érdekes. Persze ehhez kellett egy külföldi művész, aki olyasmit vett észre ezekben az épületekben, a magyar kockákban, amin valóban érdemes elcsodálkozni, elgondolkodni.

Katharina Roters – számos fotóval illusztrált – könyvet írt A HUNGARIAN CUBES | MAGYAR KOCKA címen. Könyvében persze nem is annyira magának a kockának, a sátortetős kockaháznak a nagy építészeti rejtélyére keresi a választ, hanem inkább a korszak díszítő gyakorlatát vizsgálja. A fotógyűjtemény szinte tankönyvi sterilitással mutatja meg a különös ornamentikát. A képeken sehol egy ember, egy antenna, de még légvezeték sincs, ami megzavarná a frontális ábrázolás egyértelműségét. Csaknem minden kép egy homlokzat, amennyire lehet, mélység, perspektíva nélkül.

A könyv a Kádár-kori családi házak jellegzetes vakolatdíszeit mutatja be. A homlokzatokat, ami talán fontosabb is, mint maga az épület. A homlokzat ugyanis a külvilágnak szól. Reprezentáció.

S ebben az ornamentikában a kor szelleme tükröződik, a popart, Mondrian, Vasarely. A díszítés egyszerű, geometrikus, nonfiguratív, spontán modernista motívumokkal akar kifejezni valamit, ami fontos volt a tulajdonosoknak.

És itt válik igazán elgondolkodtatóvá ez a magyar kocka. A szociológia ugyanis az efféle homlokzatokat úgy értelmezi, hogy segítségével közli a tulajdonos a nyilvánossággal, miféle csoportokhoz igazodik, hová is tartozik. De, hát hová tartozik a falusi ember a hatvanas években? Hová tartozik a hagyományos paraszti lététől megfosztott, a városi életmód felé kacsintgató, a közeli városba ingázó, a tsz melléküzemágban már-már ipari munkát végző vidéki dolgozó?


A rendszer eredménye
Hogy válaszolni tudjunk Roters könyvének nagy kérdésére, nem elég a kor életmód-változásain filozofálnunk. Mert a modernista ornamentika megjelenése szorosan összefügg magával a kockával, a sátortetős épületborzalom elterjedésének okaival.
S ezzel kapcsolatban érdemes elmondani, hogy a hatvanas-hetvenes években, jó félmillió ilyen sátortetős kockaház épült fel a magyar falvakban, és vált a falvak leggyakoribb és a lakótelepi tömbök mellett az ország másik legmeghatározóbb épülettípusává.
Bár a pártállam 1945 után nem támogatta a családi ház építést, a magánerőből megvalósult, évente megközelítőleg harmincezer lakás az összes lakástermelés 60-65%-át tette ki. Ezt a hatalmas számot pedig – főleg a kádári gulyáskommunizmus – igyekezett a rendszer eredményeként feltüntetni, s ezért nem lépett föl ellene.
Hogy minden ház ugyanazt a négyzetes formát és sátortetőt kapta, annak pedig a tiszta logika az oka. Települési szabályzataink akkor és azóta is szigorúan előírják, hogy egy telek mely része, milyen arányban beépíthető. Az építészeti szabályozások úgy nyesegették a telek beépíthető részét, hogy a 9x9 és 10x10 méteres kialakítás vált elfogadottá, és olyanná, amit gond nélkül engedélyeztetni lehetett. Nem mellesleg a kocka alak az, amivel a legkevesebb fallal a legnagyobb területet lehet közrefogni. 10X10 az száz, míg mondjuk egy ugyanilyen falfelületű, de téglalap alaprajzú ház, például 6x14 kerületű épület területe csak 84. A sátortető pedig innen már csak egy lépés, hiszen egy négyzetes alaprajzon ez a leginkább gazdaságos lefedés.
A helyi tervezők és kivitelezők, sorozatban állították elő a kockákat, amelyekkel kapcsolatban a tulajdonosi utasítás sokszor csak ennyi volt: „olyan legyen, mint a szomszédomé, csak kicsit magasabb!” Persze érdemes megjegyezni, hogy a ma már népi építészetünk remekeinek tartott, védett parasztházak kísértetiesen hasonló módon születtek. A pallér nagyjából ugyanilyen utasításokat kapott a gazdától, s éppen ezért alakultak ki az egységes településképek.
Ez viszont azt jelenti , hogy sátortetős kockaházaink közelebb állnak parasztházainkhoz és a falvainkban dolgozó mesteremberek mentalitásához, és ezáltal saját múltunkhoz, mint gondolnánk. Az eljárás maradt, a forma viszont változott, mivel a benne lakó ember élete is átalakult.
Fürdő, vécé került a házakba, a tisztaszoba helyett nappali a tévének, a kemence helyett gázkonvektor az ablakok alá… És persze eltűnt mindaz, amire már nem volt szükség: a góré, az ól, a csűr, a gabonás…  Az életmód 1945 után olyan gyökeresen változott meg, hogy népi építészetünk is átalakult. Mert– bármennyire is kedveljük a csodálatos magyar parasztházakat – ki kell mondanunk, hogy a XX. század második felében a kockaház volt a valódi népi építészet.

Fantasztikus alkalmazkodó-képesség
És, ha ez a népi építészet, akkor az épületek ornamentikája nem is lehet más, mint népi díszítőművészet. Olyan díszítőművészet, ami összhangban van a televíziót, vízöblítéses vécét, és minden más városias kényelmet használó „modern” ember önmagáról alkotott képével.
Az absztrakt vakolatdíszek a városiasodás, urbanizáció szándékát, igényét, befejezettségét tükrözik.
A gulyáskommunizmus spontán és meglehetősen naiv, modernista ornamentikája pontosan ugyanazt a célt tűzte maga elé, amit az épület a maga formáival, kényelmével megvalósított: minél városibbnak lenni, látszani.
Így válhatott a sátortetős kockaház a szocialista utópiába beleilleszkedő tömegek otthonává, a huszadik század második felének legjelentősebb hazai építészeti jelenségévé.
Katharina Roters német fotográfus kellett ahhoz, hogy ez a tény felismeréssé legyen. A Hungarian Cubes című könyv szerzőjének friss szemére volt szükség ahhoz, hogy ne pusztán buldózerre, rémületes építészeti igénytelenségre, a magyar nép elkorcsosodására gondoljunk, amikor ezeket a házakat látjuk, hanem arra, hogy milyen fantasztikus alkalmazkodó-képesség rejlik a magyar faluban. Katharina Roters képei megmutatják azt az erőt, amely a – részben kényszerű – életmódváltását követően szinte egyik percről a másikra létrehozott egy új, a korábbival minden tekintetben összehasonlítható, szilárd népi kultúrát.

Köszönet érte.

 

 

Címkefelhő
Megosztás