Esterházy Péter születésnapjára
Esterházy Péter (1950. április 14-2016. július 14.) Kossuth- és József Attila-díjas író számtalan hazai és külföldi kitüntetést kapott, és az irodalmi Nobel-díj várományosaként is emlegették.
Kép forrása
Göröngyös út a sikerig
Esterházy pályakezdése nem volt zökkenőmentes. Erről maga az író is több helyütt megemlékezik: „Minthogy akkoriban, Szerdahelyi István szép szavával, „a neoavantgarde stílusdiktatúra” még nem félemlítette meg az irodalmi közvéleményt eléggé, és e diktatúra kékellő harisnyájú szolgálóleánya, a sznobizmus sem végezte el fellazító ármányait, következésképp majd mindenhonnét visszakaptam az írásaimat. Árva Fancsikó és Pinták – vagy ahogy egy akkor magas beosztású irodalmi tisztviselő és regényíró-kolléga mondotta, „figyellek én, ohó, barátocskám, ösmerem én a Fancsikó és Pistát is” –, szóval kerengtek szegények az ország egyik végéből a másikba, mert mindig, visszajővén, hű ebek, a dögök, rögtön postáztam, még aznap, ez fontos volt, csak azt bírtam elviselni, ha még aznap továbbküldtem a paksamétát.” (Írások)
A kritikusok többsége a posztmodernek között emlegeti Esterházyt, és nem alaptalanul, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. Még a posztmodern irodalom ismérvei is egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: kis elbeszélések pluralizmusa, a nyelvi játékok túlburjánzása, az idézetek, az improvizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása.
Maga Esterházy számos helyen elutasítja a posztmodern minősítést. A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét ezekkel a szavakkal kezdi: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap”. A nyilvánvaló irónia a „posztmodern” címke elhárítása.
Kép forrása
Magyar Bloomsday
Esterházy életművében jelentős helyet foglal el a család kitelepítésének története, ami a Fancsinkó és Pintától a Termelési-regényen át a Harmonia cælestisig nyomon követhető. Az 1951. június 16-án történt tragikus eseményt az író a magyar Bloomsday-nek nevezi: „1951. június 16-án (magyar Bloomsday?) kitelepítették a családunkat, azaz 24 órán belül el kellett hagyni Budapestet.” Maga a Bloomsday James Joyce Ulysses című regényéhez kötődik. A könyv cselekménye, mint Joyce legtöbb művében, Dublinban játszódik. A hirdetésügynök Leopold Bloomnak, feleségének, Mollynak és a művész Stephen Dedalusnak egyetlen napját mutatja be. A nap pedig 1904. június 16.
A Fancsinkó és Pintában a kitelepítést egy gombfocimeccs leírása közben mondják el a gyerekek. „– Imént érkezett két ballonkabátos. – Előrébb hajolt, hogy „intimebb” legyen a hangulat. – Mintha mindig ez a két pofa jönne. Ezek talán csak ketten vannak? Szegények. – Részvevően bólogatott, egyre bűbájosabb lett. – Fölajánlották, hogy már holnap falura utazhatunk.”
Kép forrása
Kis nemzet, kis pornográfia
A család történtén túlmutat Esterházy egyik legszórakoztatóbb és egyben legkeserűbb regénye, az 1984-ben megjelent Kis Magyar Pornográfia, amely maró gúnnyal állít görbe tükröt a Rákosi-korszaknak. Történelem, történetek, történések. Közszféra és magánszféra. Folyamatosan táguló és szűkülő koncentrikus körök rendetlen rendben, struktúra nélküli struktúrában és mégis kristálytisztán, átláthatóan. Nevezhetnénk körképnek, korképnek vagy kórképnek. A mű címe árulkodóan sokrétű. Pornográfia, ami ugye a testiség legősibb, legszemérmetlenebb megnyilvánulása. Hol vannak itt a mindent elsöprő, romantikus szenvedélyek? A hamvas ajkakról lopott csókok? Ehelyett a kiábrándítóan józan aktusok sora veszi át a főszerepet. A pornográfia. De ez a miénk, magyaroké, a pártállami magyar társadalom elidegeníthetetlenül nemzetkarakterológiává lett ismertetőjegye. Közélet és magánélet szétszálazhatatlan szövedéke. Szerelmi jelenetek, társadalmi tükör; a korképet a túlfűtött erotika színezi. S hogy miért kicsi? Nos, a kis jelzőnek kiterjedt konnotációja van Esterházy regényében. Kis nemzet, kis pornográfia. A hivatali íróasztalon és a pobjeda hátsó ülésén beteljesülő elemi ösztönök.
Kép forrása
Intertextualitás és nyelvi lelemény
Esterházy Péter regényeinek kétségkívül meghatározó ismertetőjegye az intertextualitás, a vendégszövegek rendkívül nagy száma. Erről ő maga nem egy helyütt beszél, a legtöbbször iróniával, öniróniával: „Megkérdeztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj” – írja a Termelési-regényben. Esterházy a legváltozatosabb módokon használja fel saját céljaira az idézeteket, de a lényeg mindig ugyanaz: A befogadó szöveget gazdagítja az idézet és viszont; új megvilágításba kerül a befogadott szöveg is.
„Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel” – mondja Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadásában. A szavak valóban csodálatos életre kelnek műveiben. Bravúros módon kezeli a stílusrétegeket az archaizáló stílustól a mai magyar irodalmi nyelven át a zsargonig. Ezek hol tisztán szerepelnek, hol a legkülönfélébb stílusok keverednek ugyanazon műben. A fogadós naplójában egy költői képet alantas köznyelvi szavak követnek: „Vedd észre a felhőkön a nap vertarany pihéit: ez is a te gazdagságod! – Genny, bűz, szar, okádék, sár, sár, sár.” Avagy: „»Uram, én annyira sekély vagyok mindehhez!« – Azt mondod, ne szeressem magam ily?! Jó. (Dögölj meg, édes úr, lábbeliben.)”
Kép forrása
„A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor.”
A szereplők párbeszédeit Esterházy humorral fűszerezi. Elferdíti a beszélő partner szavait, és új értelemben fogalmazza meg azokat. A Pápai vizeken ne kalózkodjban a mesélő, aki itt pincér szerepében jelenik meg, Tocska bácsival társalog, akinek karján egy sebhely látszik: „Amint Tocska bácsi egy hosszú mozdulattal a sótartó után nyúlt, tömpe zakójának ujja fölcsúszott, s húzta magával az inget is, így az alkar belső felétől induló, kifelé kanyarodó sebhely vált láthatóvá.
– A háború.
Igazítottam az egyik terítéken.
– És fáj?
Ravaszul megcseréltem a kést meg a villát.
– Nem fáj, csak hasogat. Megérzi az időt.
– Akkor mondja meg, Tocska bácsi, hány óra?”
Leginkább Samuel Beckett verbális virtuozitásához hasonlítható az a rendkívül szórakoztató eljárás, ahogyan Esterházy a nyelvi kliséket, szólásokat, közmondásokat kezeli. Azáltal, hogy ezeket torzított alakban idézi, mintegy szétrobbantja a konvencionális nyelvi klisékbe zárt gondolkodási formákat, ugyanakkor hallatlan stílusérzékkel illeszti szövegébe az immár új, humoros, de mindig elgondolkodtató „esterházys” mondásokat. A fogadós naplójában az író megkérdőjelezi az írás hatékonyságát. Ezt egy Kölcsey-idézet elferdítésével teszi meg: „hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” (eddig a Husztból való idézet) „vagy nem derül fényre” – teszi hozzá az író; „kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb” – idézi az ismert hasonlatot, majd hozzáteszi: „mely még mozog is méghozzá”. Az elferdített mondás itt sem öncélú, hisz a „kegyelmes asszonyt” figyelmezteti ezzel: „Kegyelmes asszonyom, készüljön fel, kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb, mely még mozog is méghozzá.” „A pokol: magam” – ferdíti el Sartre híressé vált „a pokol a többiek” mondását. Ez a ferdítés úgy kerül A fogadós naplójába, hogy az egzisztencialista filozófia „én” és a „többiek” egymást marcangoló szembenállását önmagára vonatkoztatva helyezi ironikus fénybe. Hisz „A pokol: magam” után ez következik: „Azt maga csak szeretné, kedvesem. Nem fogjuk egymást lekenyerezni! Ha disznóként érzem jól magam vagy patkányként, kötözni való bolond volnék, ha nem disznóként akarnék élni vagy patkányként.” És hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy Sartre mondását ferdíti el, Esterházy a margón megjegyzi: „Én – az a többiek”. XIV. Lajosnak „Az állam én vagyok” mondását ferdíti el a Daisyben: „Az áram én vagyok.” Ez a ferdítés „többfedelű”. XIV. Lajosra, a Napkirályra utalva kezdi a ferdítést, majd a végén a „csókkirály” mondja: „az áram én vagyok”.
Máskor két, egymáshoz nem illő mondás összevonásával igyekszik a szereplő hódítani: „Erzsikém, egyetlenem, ne vacakolj immár!” „Te, te, te ármányos.” „Én úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!” A Kis Magyar Pornográfiában a Rákosi-éra görbe tükre az „Érted jöttünk, nem ellened” ferdítés.
Ugyanitt olvashatjuk: „alulról szagolja Ibolyát.” A „ferdítés” magának a befogadó szövegnek „humorban pácolása”, ami „pornográf” utalás a „zengőfarkú kisasszony” nagyon is egyértelmű vallomására: „igen, főosztályvezető elvtárs, a doktor úr tüstént ágyba dugott engem.” Nem nehéz felfedezni, hogy magáról a nemi aktusról van szó.
A Hahn-Hahn grófnőben az utazó egy parkban elmélkedik, s gondolataiban „ott van mindenki”: „Schnitzler és Tarkl”, „rokokó élvhajsza” és „száraz, barna őszi halálharaszt”, majd zárójelben: „(nem zörög a halálharaszt, ha nem fújja az élvhajsza).” Ugyanebben a regényben az utazó egy nem létező esszéből idéz egy nem létező mondatot: „Akié a hal, azé a hatalom.” (Ez a cuius regio eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás is mondás elferdítése). Majd hozzáteszi: „Valóban, ez a térség nyitott alapdrámája.” A Hahn-Hahn grófnő tizedik fejezetének címe Rousseau „vissza a természethez (retour à la nature)” mondásának elferdítése: „Természet a visszához”. A ferdítés azon alapul, hogy nem osztja Rousseau véleményét, hisz ezt írja: „már gyermekkorom óta untam a természetet.” Végezetül idézzük Esterházy híressé vált ferdítését, amely Gustave Flaubert „Bovaryné én vagyok” parafrázisa, egyben az író hitvallása az írás mibenlétéről: „Elmondja ő, hogy neki kell egy ún. grammatikai-tér [kedves, szép szava ez], és akkor már csak élnie kell. „Az életemet.” E sorok írója szomorúan lehajtja a fejét, s finom átkötéssel azt mondja: A grammatikai-tér én vagyok.)”. Jegyezzük meg, hogy a ma is élő makacs legendának semmi alapja nincs. Maga Flaubert cáfolta egy 1857. március 18-án írt levelében, hogy tőle való lenne a Bovaryné én vagyok mondat.
Kép forrása
Göröngyös út a sikerig
Esterházy pályakezdése nem volt zökkenőmentes. Erről maga az író is több helyütt megemlékezik: „Minthogy akkoriban, Szerdahelyi István szép szavával, „a neoavantgarde stílusdiktatúra” még nem félemlítette meg az irodalmi közvéleményt eléggé, és e diktatúra kékellő harisnyájú szolgálóleánya, a sznobizmus sem végezte el fellazító ármányait, következésképp majd mindenhonnét visszakaptam az írásaimat. Árva Fancsikó és Pinták – vagy ahogy egy akkor magas beosztású irodalmi tisztviselő és regényíró-kolléga mondotta, „figyellek én, ohó, barátocskám, ösmerem én a Fancsikó és Pistát is” –, szóval kerengtek szegények az ország egyik végéből a másikba, mert mindig, visszajővén, hű ebek, a dögök, rögtön postáztam, még aznap, ez fontos volt, csak azt bírtam elviselni, ha még aznap továbbküldtem a paksamétát.” (Írások)
A kritikusok többsége a posztmodernek között emlegeti Esterházyt, és nem alaptalanul, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. Még a posztmodern irodalom ismérvei is egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: kis elbeszélések pluralizmusa, a nyelvi játékok túlburjánzása, az idézetek, az improvizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása.
Maga Esterházy számos helyen elutasítja a posztmodern minősítést. A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét ezekkel a szavakkal kezdi: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap”. A nyilvánvaló irónia a „posztmodern” címke elhárítása.
Kép forrása
Magyar Bloomsday
Esterházy életművében jelentős helyet foglal el a család kitelepítésének története, ami a Fancsinkó és Pintától a Termelési-regényen át a Harmonia cælestisig nyomon követhető. Az 1951. június 16-án történt tragikus eseményt az író a magyar Bloomsday-nek nevezi: „1951. június 16-án (magyar Bloomsday?) kitelepítették a családunkat, azaz 24 órán belül el kellett hagyni Budapestet.” Maga a Bloomsday James Joyce Ulysses című regényéhez kötődik. A könyv cselekménye, mint Joyce legtöbb művében, Dublinban játszódik. A hirdetésügynök Leopold Bloomnak, feleségének, Mollynak és a művész Stephen Dedalusnak egyetlen napját mutatja be. A nap pedig 1904. június 16.
A Fancsinkó és Pintában a kitelepítést egy gombfocimeccs leírása közben mondják el a gyerekek. „– Imént érkezett két ballonkabátos. – Előrébb hajolt, hogy „intimebb” legyen a hangulat. – Mintha mindig ez a két pofa jönne. Ezek talán csak ketten vannak? Szegények. – Részvevően bólogatott, egyre bűbájosabb lett. – Fölajánlották, hogy már holnap falura utazhatunk.”
Kép forrása
Kis nemzet, kis pornográfia
A család történtén túlmutat Esterházy egyik legszórakoztatóbb és egyben legkeserűbb regénye, az 1984-ben megjelent Kis Magyar Pornográfia, amely maró gúnnyal állít görbe tükröt a Rákosi-korszaknak. Történelem, történetek, történések. Közszféra és magánszféra. Folyamatosan táguló és szűkülő koncentrikus körök rendetlen rendben, struktúra nélküli struktúrában és mégis kristálytisztán, átláthatóan. Nevezhetnénk körképnek, korképnek vagy kórképnek. A mű címe árulkodóan sokrétű. Pornográfia, ami ugye a testiség legősibb, legszemérmetlenebb megnyilvánulása. Hol vannak itt a mindent elsöprő, romantikus szenvedélyek? A hamvas ajkakról lopott csókok? Ehelyett a kiábrándítóan józan aktusok sora veszi át a főszerepet. A pornográfia. De ez a miénk, magyaroké, a pártállami magyar társadalom elidegeníthetetlenül nemzetkarakterológiává lett ismertetőjegye. Közélet és magánélet szétszálazhatatlan szövedéke. Szerelmi jelenetek, társadalmi tükör; a korképet a túlfűtött erotika színezi. S hogy miért kicsi? Nos, a kis jelzőnek kiterjedt konnotációja van Esterházy regényében. Kis nemzet, kis pornográfia. A hivatali íróasztalon és a pobjeda hátsó ülésén beteljesülő elemi ösztönök.
Kép forrása
Intertextualitás és nyelvi lelemény
Esterházy Péter regényeinek kétségkívül meghatározó ismertetőjegye az intertextualitás, a vendégszövegek rendkívül nagy száma. Erről ő maga nem egy helyütt beszél, a legtöbbször iróniával, öniróniával: „Megkérdeztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj” – írja a Termelési-regényben. Esterházy a legváltozatosabb módokon használja fel saját céljaira az idézeteket, de a lényeg mindig ugyanaz: A befogadó szöveget gazdagítja az idézet és viszont; új megvilágításba kerül a befogadott szöveg is.
„Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel” – mondja Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadásában. A szavak valóban csodálatos életre kelnek műveiben. Bravúros módon kezeli a stílusrétegeket az archaizáló stílustól a mai magyar irodalmi nyelven át a zsargonig. Ezek hol tisztán szerepelnek, hol a legkülönfélébb stílusok keverednek ugyanazon műben. A fogadós naplójában egy költői képet alantas köznyelvi szavak követnek: „Vedd észre a felhőkön a nap vertarany pihéit: ez is a te gazdagságod! – Genny, bűz, szar, okádék, sár, sár, sár.” Avagy: „»Uram, én annyira sekély vagyok mindehhez!« – Azt mondod, ne szeressem magam ily?! Jó. (Dögölj meg, édes úr, lábbeliben.)”
Kép forrása
„A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor.”
A szereplők párbeszédeit Esterházy humorral fűszerezi. Elferdíti a beszélő partner szavait, és új értelemben fogalmazza meg azokat. A Pápai vizeken ne kalózkodjban a mesélő, aki itt pincér szerepében jelenik meg, Tocska bácsival társalog, akinek karján egy sebhely látszik: „Amint Tocska bácsi egy hosszú mozdulattal a sótartó után nyúlt, tömpe zakójának ujja fölcsúszott, s húzta magával az inget is, így az alkar belső felétől induló, kifelé kanyarodó sebhely vált láthatóvá.
– A háború.
Igazítottam az egyik terítéken.
– És fáj?
Ravaszul megcseréltem a kést meg a villát.
– Nem fáj, csak hasogat. Megérzi az időt.
– Akkor mondja meg, Tocska bácsi, hány óra?”
Leginkább Samuel Beckett verbális virtuozitásához hasonlítható az a rendkívül szórakoztató eljárás, ahogyan Esterházy a nyelvi kliséket, szólásokat, közmondásokat kezeli. Azáltal, hogy ezeket torzított alakban idézi, mintegy szétrobbantja a konvencionális nyelvi klisékbe zárt gondolkodási formákat, ugyanakkor hallatlan stílusérzékkel illeszti szövegébe az immár új, humoros, de mindig elgondolkodtató „esterházys” mondásokat. A fogadós naplójában az író megkérdőjelezi az írás hatékonyságát. Ezt egy Kölcsey-idézet elferdítésével teszi meg: „hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” (eddig a Husztból való idézet) „vagy nem derül fényre” – teszi hozzá az író; „kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb” – idézi az ismert hasonlatot, majd hozzáteszi: „mely még mozog is méghozzá”. Az elferdített mondás itt sem öncélú, hisz a „kegyelmes asszonyt” figyelmezteti ezzel: „Kegyelmes asszonyom, készüljön fel, kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb, mely még mozog is méghozzá.” „A pokol: magam” – ferdíti el Sartre híressé vált „a pokol a többiek” mondását. Ez a ferdítés úgy kerül A fogadós naplójába, hogy az egzisztencialista filozófia „én” és a „többiek” egymást marcangoló szembenállását önmagára vonatkoztatva helyezi ironikus fénybe. Hisz „A pokol: magam” után ez következik: „Azt maga csak szeretné, kedvesem. Nem fogjuk egymást lekenyerezni! Ha disznóként érzem jól magam vagy patkányként, kötözni való bolond volnék, ha nem disznóként akarnék élni vagy patkányként.” És hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy Sartre mondását ferdíti el, Esterházy a margón megjegyzi: „Én – az a többiek”. XIV. Lajosnak „Az állam én vagyok” mondását ferdíti el a Daisyben: „Az áram én vagyok.” Ez a ferdítés „többfedelű”. XIV. Lajosra, a Napkirályra utalva kezdi a ferdítést, majd a végén a „csókkirály” mondja: „az áram én vagyok”.
Máskor két, egymáshoz nem illő mondás összevonásával igyekszik a szereplő hódítani: „Erzsikém, egyetlenem, ne vacakolj immár!” „Te, te, te ármányos.” „Én úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!” A Kis Magyar Pornográfiában a Rákosi-éra görbe tükre az „Érted jöttünk, nem ellened” ferdítés.
Ugyanitt olvashatjuk: „alulról szagolja Ibolyát.” A „ferdítés” magának a befogadó szövegnek „humorban pácolása”, ami „pornográf” utalás a „zengőfarkú kisasszony” nagyon is egyértelmű vallomására: „igen, főosztályvezető elvtárs, a doktor úr tüstént ágyba dugott engem.” Nem nehéz felfedezni, hogy magáról a nemi aktusról van szó.
A Hahn-Hahn grófnőben az utazó egy parkban elmélkedik, s gondolataiban „ott van mindenki”: „Schnitzler és Tarkl”, „rokokó élvhajsza” és „száraz, barna őszi halálharaszt”, majd zárójelben: „(nem zörög a halálharaszt, ha nem fújja az élvhajsza).” Ugyanebben a regényben az utazó egy nem létező esszéből idéz egy nem létező mondatot: „Akié a hal, azé a hatalom.” (Ez a cuius regio eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás is mondás elferdítése). Majd hozzáteszi: „Valóban, ez a térség nyitott alapdrámája.” A Hahn-Hahn grófnő tizedik fejezetének címe Rousseau „vissza a természethez (retour à la nature)” mondásának elferdítése: „Természet a visszához”. A ferdítés azon alapul, hogy nem osztja Rousseau véleményét, hisz ezt írja: „már gyermekkorom óta untam a természetet.” Végezetül idézzük Esterházy híressé vált ferdítését, amely Gustave Flaubert „Bovaryné én vagyok” parafrázisa, egyben az író hitvallása az írás mibenlétéről: „Elmondja ő, hogy neki kell egy ún. grammatikai-tér [kedves, szép szava ez], és akkor már csak élnie kell. „Az életemet.” E sorok írója szomorúan lehajtja a fejét, s finom átkötéssel azt mondja: A grammatikai-tér én vagyok.)”. Jegyezzük meg, hogy a ma is élő makacs legendának semmi alapja nincs. Maga Flaubert cáfolta egy 1857. március 18-án írt levelében, hogy tőle való lenne a Bovaryné én vagyok mondat.
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!