Ezen a napon halt meg a nap és a tenger szerelmese, Albert Camus

MEGJELENT: 2021. január 4., hétfő | SZERZŐ: Magyar Miklós

1960. január 4-én az abszurd írója, Albert Camus abszurd halállal veszti életét. Párizs felé tartva, Michel Gallimard mellett ül, annak sportkocsijában, amikor nekiütköznek egy útszéli platánfának. Camus szörnyethal, Gallimard egy nappal éli túl a balesetet. Camus halálának évfordulóján idézzük fel a két meghatározó elem, a nap és a tenger szerepét a Nobel-díjas író műveiben.  

Kép forrása

A tengerből és a napból született nép
A nap és a tenger már Camus esszéiben is állandó szereplő. Szomorú szívvel című írásában az író szembeállítja Prága nyomasztó szürkeségével szülőföldje napfénytől áradó melegségét: „nem beszéltem még a napról. Ahogyan hosszú időbe telt, míg megértettem, milyen erős kötelék és szeretet fűz a szegénység világához, amelyben felnőttem, azt is csak most kezdem sejteni, mi mindent oltott belém a szülőföldem s fölötte a nap.” 
A tengerhez pedig egyfajta panteista szerelem fűzi Camus-t. A tenger iránti érzéseit így írja le az 1939-ben megjelent Nász Tipasában című esszéjében: „Mit is számítok én, a világ, csak az összhang és a csönd a fontos, mely kettőnk közt szerelmet fakasztott.” Majd pár sorral odébb ezt írja erről a szerelemről: „tudatosan és büszkén megosztottam egy egész fajjal, egy eleven és színes, a tengerből és a napból született néppel.” Ugyanebben az esszében írja: „Meztelenre kell vetkőznöm és megmerülnöm a tengerben, a habokban leöblítenem testemről a föld frissen gőzölgő páráit, és hagynom, hogy tenger és föld a bőrömön olvadjon össze az oly régóta áhított forró ölelésben. A vízbe lépve megborzongok, egyre emelkedik körülöttem a hideg és sűrű pép, majd lemerülök, fülem zúg, orrom csöpög, szájam keserű és már úszom is, kiemelem a tengerből víztől csillogó karomat, melyet aranyszínűre fest a napsugár, és kitekeredett izmokkal visszamerítem; testem könnyedén szeli a vizet, lábam csapkodva zabolázza a hullámokat és eltűnik a látóhatár. A parton tagjaim, csontjaim újra ólomsúlyúak, a naptól kábán, a világnak kiszolgáltatva belezuhanok a homokba, s időnként egy pillantást vetek a karomra, melynek bőrén, ahogy pereg le róla a víz, egyre terjeszkednek a szőke pihés, sótól fehér száraz foltok.” 

Kép forrása

A nap és a tenger a Boldog halálban 
Camus első regényének, a Boldog halálnak főszereplője Patrice Mersault. Nevében benne van a tenger (mer) és a nap (soleil). Már ez a tény is jelzi, hogy a műben a tenger és a nap Mersault életében meghatározó szerephez jut. 
A Noteszlapokban írja Camus a Boldog halál témájáról: „a férfi, aki megértette, hogy az élethez gazdagnak kell lenni, szívével-lelkével a pénz hajszolásának szenteli magát, sikerrel jár, él és boldogan hal meg.” Mersault már az első fejezetben meggyilkolja a gazdag Zagreust, hogy annak pénzével boldog lehessen. Lelövi közvetlen közelről, azután úgy rendezi el a helyszínt, hogy a bűncselekmény öngyilkosságnak tűnjék. 
A Boldog halálban, alig akad leírás, amely ne idézné fel a napot, összesen hatvanötször fordul elő. Mersault-nak minden örömteljes pillanatát elkíséri a nap ragyogása. Már az első bekezdésben megjelenik a napfény: „Április járta, hidegen ragyogó, tiszta, fagyoskék tavaszi délelőtt, kápráztató napfény, de semmi meleg.” (A regény Örvös Lajos fordításában jelent meg magyarul.) A második fejezet is a napfény jegyében kezdődik. „Ebben a nyári időszakban zsivaj, kiáltások töltötték meg a kikötőt, a világ fényben úszott. A nap eltátotta torkát zenitjén, hogy minden melegét a rakpartra zúdítsa.” Amikor Patrice levelet ír Bécsből barátnőinek, Rose-nak és Claire-nek, ezzel fejezi be: „Csak az igazi napfény hiányzik. Mivel töltitek az időt? Beszéljetek magatokról és a napfényről.” 
A Boldog halálban a tenger ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a nap. Halálát érezve, Patrice Mersault megfürdik a tengerben. „Úgy érezte, most bele kell merülnie a tengerbe, elvesznie benne, hogy megtalálja önmagát, úsznia a holdfényben, a langyosságban, hogy elhallgasson benne minden, ami csak megmaradt lelkében a múltból, és megszülessen boldogságának mélyről zengő éneke. (…) szabályosan úszott, és érezte, ahogy hátizmai ütemezik mozgását. Valahányszor felemelte karját, csak úgy szórta az ezüstcseppeket a hatalmas tengerre, mintha a boldogság ragyogó magvait aratná le jelképesen a néma, életteli égbolt alatt. (…) Minden, ami alatta lebegett, úgy vonzotta, mint egy ismeretlen világ képe, mint az éjszaka folytatása, mely visszaadta őt önmagának, mint egy fel nem tárt élet vízzel és sóval táplálkozó szíve.” A regény végén is ugyanez a szerelem fűzi Mersault-t a tengerhez. „A pirkadó reggelt madársereg és frissesség töltötte meg. A nap gyorsan emelkedett, és egy szökkenéssel a látóhatár fölé került. Aranyló fény és meleg borította el a földet. Ég és tenger, kék és sárga fényekkel, nagy, szökdécselő foltokkal fröcskölte egymást a reggelben. Könnyű szél kerekedett, az ablakon át sós levegő szállt be, és felfrissítette Mersault kezét. (…) A tengert úgy borította el az aranyló lé, mint az olaj, s afféle meleg fuvallatot vert vissza a napfényben izzó földre, amelytől kitágult, és fehér üröm, rozmaring és az átmelegedett kő illata szállt fel belőle.”

Kép forrása

A nap és a tenger Az idegenben 
Az idegen főhőse Meursault, keresztneve nincs. A Boldog halál Mersault-jának Meursault-ra változtatásával Camus a meurtre (gyilkosság) tényére utal. Talán nem tűnik belemagyarázásnak, ha úgy vélem, hogy a név első szótagtagja, a „meur”, nem csupán a gyilkosságra, de a „meurtrier”-re (gyilkos) is utal. És ebben az esetben a gyilkos napról van szó, akár gondolt erre Camus, akár nem. Ez a szerep merőben különbözik attól az örömforrástól, amit a Boldog halálban a nap betölt. Igaz, hogy Marie-val való fürdése közben Meursault élvezi a nap melegét, de Az idegenben a nap egy tragédia előjele, majd okozója. A nap első említésére a regény első fejezetében kerül sor, amikor Meursault anyja temetésén vesz részt. Érdemes megfigyelni, ahogyan Camus leírja az egyre forróbban tűző napot. Először csak annyit mond, hogy „kutya meleg volt” Azután: „A nap már elfoglalta az egész eget. Az ég mind súlyosabban nehezedett a földre, egyre nagyobb lett a hőség.” (A regényt Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában idézem.) Amikor a gyászmenet megindult, „A vakító égbolt egyenesen elviselhetetlen volt. (…) A kátrány felhólyagosodott az égető napsütésben.” Már itt előrevetíti Camus a nap szerepét a későbbi gyilkosságban. Az elviselhetetlen fény megzavarja Meursault gondolatait: „Az erős nap, a bőr meg a lócitrom, a lakk meg a tömjén szaga, az átvirrasztott éjszaka mind-mind bántotta a szemem és összezavarta a gondolataimat.” 
A hatodik fejezet elején mintha a tragédia előjele lenne a vakító napfény. „Az utcán – talán a fáradtság miatt, meg azért is, mert éjszakára zárva hagytuk a zsalugátereket – valósággal arcul csapott a vakító nappali fény.” Amikor Raymond és Masson társaságában Meursault két arabot pillant meg, „a nap majdnem merőlegesen tűzött a homokra, a víztükör visszaverte fény szinte kibirhatatlan volt.” A tűző nap egyre nyomasztóbb lesz. „Sokáig gyalogoltunk a tengerparton. A nap fénye most már kibirhatatlan volt.” A tragédia nem sokat várat magára. Mielőtt Raymond elővenné revolverét, „már nem létezett semmi, csak a napfény, a csend, a forrás halk csobogása meg ez a három hang.” Amikor pedig Meursault egyedül indul vissza a tengerpartra, már alig tud uralkodni magán a kábító nap miatt: „Ahogyan lassú léptekkel közeledtem a sziklákhoz, éreztem, szinte szétrobban a fejem ebben a napsütésben. Mintha teljes súlyával rámnehezedne és megbénítana a forróság. És ahányszor csak arcomba csapott perzselő lehelete, összeszorítottam a fogam, nadrágzsebemben ökölbe zártam a kezem, és minden csepp erőmet összeszedve próbáltam úrrá lenni a napfényen meg a rám zúduló tompa kábulaton.” Az arab késén megvillanó napfény (amely elvakítja Meursaul-t) lesz az oka a gyilkosságnak, amellyel „mintha megdöngette volna a balsors kapuját.” „Semmi mást nem éreztem, csak a napfény pörölycsapásait a homlokomon, és ezzel egyidejűleg a még mindig felém meredő késről felvillanó éles napsugarat.” 
Az idegenben Meursault ugyanazt a szerelmet érzi a tenger iránt, mint Camus. Egy közös fürdőzés lesz a kezdete Marie Cardonával való viszonyának. „Délután négy körül a nap már nem sütött olyan melegen; a vizet, ami még mindig langyos volt, hosszan elnyúló, lusta hullámok fodrozták. Marie megtanított egy jó kis játékra. Úszás közben beszippantjuk a tajtékos vizet, amit az ember benn tart a szájában, majd a hátára fekszik, és a vizet erőteljes sugárban kifújja az ég felé. A vízből habos permet lesz, ez vagy szétporlad a levegőben, vagy langyos esőként hull vissza az arcunkra. Kár, hogy egy idő múlva már égett a szám a sós víztől. Marie odaúszott hozzám, és a vízben egészen hozzám simult. Száját szájamra tapasztotta. Hűs nyelve enyhítette számban a keserű ízt, és egy darabig csak ringatóztunk a hullámokon.” 
Camus 1958-ban Nobel-díjából vett meg egy impozáns házat a dél-franciaországi, festői Lourmarinben, közel a tengerhez. A lankás vidék és a szőlőültetvények szülőföldjének, Algériának a számára oly kedves, napsütötte tájaira emlékeztetik az írót. Innen indult végzetes útjára és szerény sírhelye is Lourmarin temetőjében van.
Megosztás