A minap a kezembe került Leo J. Daugherthy elképesztően izgalmas, tanúlságos könyve, amely A vietnami háború napról napra címet viseli. Manapság, ha egyáltalán szóba kerül, annyit tud az utca népe Vietnamról, hogy ott „gyártják a dzsunkákon” a telefonokat, a tévéket, egyáltalán a hiradástechnikai eszközöket, no meg a vietnami papucsot. Néhány évtizede az újságok még öntötték a híreket a dél-kelet ázsiai országban dúló háborúról, észak és dél gyilkos összecsapásáról, zseniális filmek (Jó reggelt Vietnam, A szakasz) készültek a világot megrengető borzalomról.

Kép forrása

Csaták és a hadjáratok
A könyv elmeséli, hogy 1965 márciusában az egyre fokozódó dél-vietnami kommunista tevékenység miatt Da Nang mellett partra szállt és azonnal támadást indított az amerikai 9. expedíciós tengerészgyalogos-dandár. Ettől a pillanattól kezdve hatalmas mennyiségű amerikai támogatás áramlott Dél-Vietnamba: kezdetét vette a nyolc évig tartó háború, amely több mint ötvenezer amerikai életét követelte. A háborúban a világ vezető katonai és ipari hatalma sok ezer tonna bombát dobott az ellenségre, de a csaták többnyire szakaszok vagy zászlóaljak összecsapását jelentették. 
A vietnami háború napról napra című kötet időrendi megközelítésben elemzi a konfliktust, így könnyen áttekinthetjük a legfontosabb szárazföldi, tengeri és légi – például a Ceder Falls, Junction City, Rolling Thunder – hadműveleteket vagy a Tet-offenzívát. A pokoli hőségben lezajlott csaták és a hadjáratok ismertetésén túl a könyv részletesen bemutatja a szemben álló felek politikai és katonai vezetőit, például Wetmoreland tábornokot, Giapot, Nixont, Kissingert és Ho Si Minh észak-vietnami vezetőt.
Egyszóval habzsoltam a könyvet, szinte átéltem az átélhetetlent.

Kép forrása

Kiszes delegáció Hanoiban
Kappéter Misi kiváló kiszes (Az újabb nemzedékek kedvéért írjuk ide: KISZ – Kommunista Ifjúsági Szövetség, de valójában az egyetlen ifjúsági szervezet 1957 és ’89 között, ahol a fiatalok közösséget találhattak.) volt, rendre felszólalt a taggyűléseken, remek szervező volt, több kirándulást bonyolított le, hitte, hogy a Tanácsköztársaság biztosai hősiesen védték az országot, s egyenesen csodálta, amikor Szamuely elrepült Moszkvába, hogy találkozzon a népek atyjával, Lenin elvtárssal. 
És élt, halt a méregerős paprikás tyúkpörköltért.
Jó haver volt, mindenki szerette, így azután senki sem csodálkozott azon, hogy Kappéter Misi helyet kapott egy Hanoiba látogató kiszes delegációban.
Persze akkor már régen vége volt a háborúnak, emlékeit is csak a mítosszá dagasztott hősi helytállás monumentumai hirdették. (Nekünk. Hogy a vietnámiaknak mi maradt belőle, azt nem tudom.) 

Kép forrása

Kappéter szomorú
Programok jöttek-mentek, láttunk ezernyi emlékművet, folklórműsort, részt vettünk „népek barátsága” tanácskozáson és megnéztük a különleges vízi bábszínházat. Kappéter azonban egyre szomorúbb lett. Valami hiányzott, de nagyon. Így azután az egyik nap hajnalán – akkor még csak harmincöt fok lehetett – kilopózott a panzióból, elment a piacra, vett egy hatalmas tyúkot, meg a hozzávalókat. Fazekat szerzett és bezárkózott a konyhába. Mire előkerült már jócskán elmúlt dél, lehetett negyven-negyvenöt fok, a levegő olyan volt, mint a sűrű borsóleves. Kappéter egyik kezében a gőzölgő fazék, a másikban hazai cseresznyepálinka. Jóízűen kanalazni kezdte a fertelmes piros löttyöt, lerágta a rémes csontokat, s nagyokat kortyolt a cseriből. 
Amikor végzett, s a butykos is kiürült, már nagyon gyöngyözött a homloka, folyt róla a víz. Letette a fazekat, odakoppantotta az üveget és csak ennyit mondott: „Gyerekek én nem bírom ezt a k.. vietnami klímát!"
De Kappéter története nincs benne Leo J. Daugherthy könyvében.