A doki könyvei

MEGJELENT: 2019. február 7., csütörtök | SZERZŐ: Kőfalvi Rita

Habár a mobiltelefonok, tabletek és egyéb kütyük korát éljük, eredendően olyan törzshöz tartozunk, amelynek tagjai esténként körülülték a tüzet, hogy a bölcsek történeteit hallgassák és azokból okuljanak. Ez az emlék él valahol mélyen a mi gyermekeinkben is.
A gyermekorvosunk minden nála tett látogatásunk után ezzel búcsúzik tőlünk: „Fennhangon olvasni!”


Kép forrása

A mesélő hangja
A mi családunkban megszokott, hogy felolvasunk a gyerekeinknek, de azért nem árt, ha néha figyelmeztetik erre az embert. Mert valljuk be, olykor bizony megpróbálunk kibújni a feladat alól: fáradtak vagyunk, a házimunka kitartóan várakozik ránk, meg különben is, olyan jó lenne lustálkodni egy kicsit a hosszú nap végén. Pedig a kamasz fiam épp abban a korban van, amikor allergiás kiütéseket kap az olvasásnak még a gondolatára is, ha viszont leülök mellé, hogy felolvassak neki – akár csak egy oldalt a földrajzkönyvéből, amely fölött már egy ideje nyűglődik –, meglepő dolog történik: érdeklődővé válik, kérdezgetni kezd és mind többet akar tudni.
A kisebb csemetéim persze még nem tartanak itt: ők maguk nyúznak az újabb és újabb mesékért. Úgy tűnik, a mentális élménynél sokkal fontosabb számukra a mesélő hangja és az, hogy együtt éljük át a történeteket. 
Ezen az sem változtat, hogy hajlamos vagyok olykor meggondolatlanul kiadni a zord parancsot: „Most pedig a szobádba mész és olvasol!” Pedig az olvasást nem lenne szabad büntetésként használnunk! És igenis, szükség van arra, hogy közös élményként éljük át gyermekeinkkel. Ezt bizonyítja az olaszországi Bariban élő gyermekorvos, Rocco Saldutti kezdeményezése, aki hetente két alkalommal, miután kibújt fehér köpenyéből, olvasóklubot tart a rendelőjében.

Kép forrása

Beszélő tücsök kör
„Többnyire a saját kis pácienseim jönnek” – meséli a doki – „de gyakran egy-egy barátjukat is elhozzák. És olvasnak. Méghozzá nemcsak gyermekirodalmat, hanem olyan szerzők történeteit is, mint Dante vagy Shakespeare. A kezdeményezésből aztán egy klub született, a Beszélő tücsök kör, amely az utóbbi időben már kulturális egyesületté nőtte ki magát.”
A találkozókat este hét és nyolc óra között tartják. Ez eleinte némi ellenérzést váltott ki a szülőkben, de Saldutti doktor elmagyarázta, célja ezzel az, hogy addig se a tévé előtt üljenek a lurkók.
„Az ötlet valójában a könyvek iránti szenvedélyemből született” – mondja a gyermekgyógyász – „de természetesen szakmai célom is volt vele. Úgy gondolom, ezáltal jobban megismerhetem a pácienseim problémáit, vagy hogy vannak-e például beilleszkedési nehézségeik.”
Van tehát orvosi vonatkozása is a dolognak, de a lényeg az, hogy a gyerekek az emberlét minél több aspektusával megismerkedjenek: a felolvasott történetek lehetőséget kínálnak számukra, hogy kibújjanak a félelmek alkotta csigaházukból és megosszák másokkal legbensőbb érzéseiket, szorongásaikat, de örömeiket is.
Gondolataink megfogalmazásával, kimondásával tudunk kapcsolatot teremteni másokkal, de manapság ezeket az eszközöket hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Egy egyszerű olvasási gyakorlat segíthet megérteni, milyen sokat veszítünk ezzel: válasszunk egy-két, nekünk tetsző oldalt, és olvassuk el előbb csak magunkban, majd fennhangon is! Azt fogjuk tapasztalni, hogy a néma olvasás során sok dolog rejtve marad…

Kép forrása

Részei a csoportnak
De vajon Dante és Shakespeare nem túl nehéz olvasmány egy gyermeknek? – tehetjük fel a kérdést. A válasz pedig egy határozott nem!
A réges-régi időkben az emberi közösségek tagjai összegyűltek a tűz körül, hogy történeteket hallgassanak, és ez komoly jelentőséggel bírt az egyes ember éntudatának kialakulásában. Mert az egyén közösségben, a közösség által születik. A hallgatóság tagjának lenni azt jelenti, részei vagyunk a csoport tudatosságának, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen gondolatainkat megoszthatjuk egymással.
A háborúk történetei például előhozzák a jó és rossz kérdését, félelemeinket és kétségeinket, és ezt közös élményként megélve, érzéseinket megosztva megérthetjük, hogy az igazságot a közösségben, nem pedig magányos „én”-ként találhatjuk meg. „Nicsak, hiszen te is azt érzed, amit én! Vajon miért pityeredtünk el mindketten ugyanúgy, amikor megölték Hektort?”
A kisgyermekek számára ez a közeg sokkal természetesebb, mint amikor a tévében Mashát és Peppa malacot bámulják. Természetesen a rajzfilmek is lekötik őket, de mennyivel lelkesebbek és mennyivel inkább részesei lehetnek a történetnek, ha mi magunk olvassuk fel azt! És rajtuk keresztül mi, felnőttek is ráérezhetünk, mennyivel inkább tartozunk a tüzet körülülő törzshöz, mintsem a kütyük generációjához.

Kép forrása

Cenzúra nélkül
Rendben – tamáskodhat az olvasó, – de azért a kicsiknek talán mégsem Dantét és Shakespeare-t kellene olvasnunk, hagyjuk azt meg a felnőtteknek! Nos, Saldutti doktor válasza erre:
„Egyértelmű, hogy Dantét és Shakespeare-t le kell némiképp egyszerűsíteni. De például éppen Shakespeare az, akinek kapcsán elővehetünk egy olyan fontos témát, mint például a féltékenység.
Léteznek a klasszikus olvasmányoknak olyan kiváló átdolgozásai, amelyek a legkisebbek számára is fogyaszthatóvá teszik azokat. Másfelől azonban az sem igaz, hogy a gyerekeket édes cukormázzal leöntött, együgyű történetekkel kell táplálnunk. Szükségük van arra, hogy használhassák a képzeletüket. Sok esetben talán jóval erősebb érzelmekkel kell megbirkózniuk, mint nekünk, felnőtteknek. Ismerik a félelmet, a féltékenységet, az erőszakot ugyanúgy, mint a szeretet vagy a barátság, a részvét érzését. Mindezt a középkorban úgy hívták: a rossz és az erény, ezek alkották szabadságunk koordinátatengelyét.
Az olyan szerzők, mint Dante és Shakespeare, felnőttkorukra is megőrizték a gyermekek életigenlő, romlatlan lelkesedését. Nem unalmas dolgokról akartak írni: hús-vér férfiakról és nőkről meséltek. Lajstromba kívánták venni mindazt, ami lesújthatja vagy felemelheti az emberiséget. Ha megismertetjük őket gyermekeinkkel, olyan barátokat adunk melléjük, akik hűek maradnak hozzájuk egész életükben és segítenek a valóságot annak minden titokzatosságával együtt megismerni. Cenzúra nélkül.”

Itt azonban felvetődik egy újabb kérdés: vajon mi magunk, felnőttek, készen állunk-e egy ilyesfajta utazásra? Hajlandóak vagyunk-e elkísérni egy férfit, aki hosszú, kalandos útra indul, hogy a Paradicsomban újra láthassa imádott Beatricéje mosolyát? És készek vagyunk-e eltársalogni egy olyan költővel, aki ezeket a szavakat adja Hamletje szájába: „több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

Forrás
Megosztás