Alkotó és megtartó, álmodó és megőrző
Regényeiben és drámáiban a polgári életformának állított örök emléket, naplóiban a polgárság hanyatlásának volt krónikása. Harminc évvel ezelőtt, 1989. február 21-én hunyt el Kaliforniában, San Diego-i otthonában. Tragikus magánya és öngyilkossága egyik oka bizonyára az lehetett, hogy jó ideig tiltott szerző volt Magyarországon. Fogadalmát betartva nem tért vissza soha, mivel szovjet katonák tartották megszállva hazánkat. Kossuth-díjban posztumusz részesült 1990-ben, amikor összes művei kiadása is megkezdődött itthon.
Kép forrása
Garaskovácsok közül egy betűvető
Márai Sándor 1900. április 11-én született régi előkelő patrícius családban Kassán, amit mindig a nagybetűvel írt Városnak nevezett. „Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol. … A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. Nem védekezem a közhit ellen. Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk” ̶ írta Négy évszak című esszéregényében.
Ősei, a Grosschmidek szülővárosában gyarapították a család vagyonát az első világháború kezdetéig – híven eredeti szász nevükhöz, amely azt jelenti, garaskovács –, hiszen szász pénzverő mesterként érkeztek a XVII. században Magyarországra. Bank építésével bővítették családi palotájukat, a század eleji Kassa egyetlen emeletes lakóépületét.
Márai így vallott városáról: „Kedves Város, legkedvesebb! … Ismerem a levegő ízét és illatát, ismerem az utcák szagát … A szülőváros emberi és családi bizalmassága árad minden kapualj alól. E Városban másképp járok az utcákon, nyugodtabban, mintha óvna és rejtene itt valami ma is, mikor ház, bútor és család nem várnak már sehol.” (Kassai őrjárat, 1941)
Felmenői serfőzők, később jogászok, köztisztviselők, katonatisztek voltak; nemesi címüket II. Lipóttól kapták. Apja, Grosschmid Géza ügyvéd, később a prágai parlament magyar képviselője lett, nagybátyja, Grosschmid Béni a magyar jogtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, egykori MTA tag, kinek munkássága mellett a mai napig nem megy el magánjogtudományi munka citátum nélkül. Testvére, Radványi Géza filmrendező, aki világhírt szerzett a Valahol Európában (1947) című filmjével.
A tizenhat éves korában újságíróként, majd két évvel később költőként debütáló Márai egész életén át naplót vezetett. Száz példányban jelent meg Emlékkönyv címen első verskötete, amit hamar elkapkodtak a kassaiak. Kosztolányi Dezső méltatta korai líráját, és díjakban is részesült az önmagával örökké elégedetlen kamasz-író. Mivel családja és premontrei iskolája nem nézte jó szemmel írói törekvéseit, ezért álnéven publikált, majd felvette a Márai nevet.
Kép forrása
A polgárság alkonya
Ebből a családi fészekből és a Felvidék idillinek ábrázolt világából, a Mária-udvarból indult el Márai Sándor, az örök „emigráns”, hogy útkeresésével, nyughatatlan életével Európában, majd az Egyesült Államokban a maga „kegyetlen-hűtlen módján” tanúságtevője legyen a polgári kultúra végének.
Írásai a XX. századi történelem nagy fordulatait a polgári értékrend szűrőjén keresztül ábrázolják, elemző és egyben kritikus szemlélettel. A tanácsköztársaság alatt a Vörös Lobogóban közölt cikkeket az ifjú Márai, Trianon után aztán nem költözött vissza Kassára. 1919-1923 között a weimari Németország több városának kulturális pezsgését megélte; elsőként fordította magyarra Franz Kafka Az átváltozás című novelláját. Lipcsében, Berlinben, majd Frankfurtban szerzett nevet, mint újságíró, a Frankfurter Zeitungnál. 1923-tól hat évet töltött Párizsban feleségével, Matzner Ilonával, Lola asszonnyal, akivel hatvanhárom éven át éltek házasságban. Beteg kisfiukhoz karácsony éjjel nem sikerült orvost hívniuk, ezért ugyan Párizst nagyon szerették, de végig idegeneknek érezték ott magukat.
Közel-keleti utazását követően 1928-tól Budapesten települt le a már sikeres író, 1932-től pedig a Pesti Hírlap állandó vezércikk-írója lett.
Kép forrása
Vallomások
Regénye, az Egy polgár vallomásai I-II. (1934-35) sajátos ötvözete az esszé, szociográfia és polgári regény műfajának, s ez hozta meg számára a sikert. Műve első része szociográfiai jellegű, melyben a kassai polgárság társadalomrajzát írja le, a második kötet inkább nevelődési, fejlődési regény.
Új lakhelye, a Krisztinaváros világa felidézte benne Európában szerzett tapasztalatait, és így összegezte osztálya történelmi szerepét: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance értelmében. … Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.” (Kassai őrjárat)
A Vallomások első részének zárása az illúzióvesztés pillanatát ragadja meg. Az első világháború akkor éri el Kassát, amikor a család a Bankó-hegyi nyaralóban teázik: a hagymamintás meisseni készlet csészéiből isznak éppen, amikor elér hozzájuk a trónörökös halálhíre. Egyszerre mozdulatlanná merevednek a résztvevők. Egy pillanat alatt véget ér a boldog békeévek korszaka. Ekkor kezdődik meg az „emigráns” európai útja ̶ az akár önéletrajznak is tekinthető második rész történetével.
Vallomásregénye végén Márai így fogalmazta meg az egykor az „értelem diadalát” hirdető polgárság pusztulásával kapcsolatos írói hitvallását: „utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok, hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely … hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”
„Apák és fiúk generációja között szakadék támadt, a polgári életforma kiüresedett, az alkotást az őrzés és a védekezés váltja fel” – írja Fried István 2007-es Márai-monográfiájában.
Kép forrása
Az örök emigráns
Amikor Budapest ostroma alatt megpillantotta szétlőtt házukat a Mikó utcában, amelyben látni lehetett szobáját, a könyvszekrényét, Márai Sándor ismét úgy döntött, hogy elhagyja lakhelyét.
A Rákosi-diktatúra és ’56 híreiről külföldön értesült az író. Alkotókedve nem csökkent Olaszországban és az USA-ban sem (ahol 1957-ben felvette az amerikai állampolgárságot), ontotta a regényeket, folytatta naplóját, mert „elvesztett ugyan egy világot, de megtalált egy másikat”. Ahogyan a harmincas, negyvenes években a náci ideológiát elítélte, úgy a bolsevik eszme ellen is felszólalt a Szabad Európa Rádióban. Életműve folytatásáról 1948 és 1980 között szinte semmit sem tudott az itthoni olvasóközönség. Műveit indexre tették, betiltották, a kritika elhallgatta. Felesége, majd fogadott fia halála után magányosan élt három éven át. Foglalkoztatta ugyan a hazatérés gondolata, de orvosai ezt nem javasolták neki. Felesége halálának évfordulója után egy pisztolylövéssel oltotta ki saját életét. A „polgári regény nagy utóvédje” nem élhette meg teljes rehabilitálását, összes műve kiadását a Helikon Kiadónál.
Rónay László 1990-ben így határozta meg Márai Sándornak a magyar regényirodalomban betöltött helyét: „igazán fontos művei hidat vertek Krúdy, Kosztolányi és a Nyugat harmadik nemzedéke között.”
Melyek ezek az igazán fontos művek? Egy lehetséges válogatás álljon itt regényeiből: Zendülők (1930) – A Garrenek műve I., Csutora (1932), Egy polgár vallomásai I-II. (1935), Eszter hagyatéka (1939), Vendégjáték Bolzanóban (1940), Szindbád hazamegy (1940), A gyertyák csonkig égnek (1942), Béke Ithakában (1952), San Gennaro vére (1965), Ítélet Canudosban (1970), A Garrenek műve I-III.(1988).
Regénytrilógiája előszavában írta 1988-ban, San Diegóban: „Az elmúlt négy évtizedben ezek a kötetek hajóládában vándoroltak az óceánokon át, földrészek között. Igazában mi volt a Garrenek műve? … az alkotás volt a Garrenek műve, légkör, … amiben az emberi élet a létezésen túl értelmet és rangot kapott.”
Kép forrása
A magyar nyelv maradt a hazája
„Anyanyelvem, a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben.” – vallotta meg Füveskönyvében.
Lírikusként a Halotti beszédben (1951) fogalmazta meg kötődését az anyanyelvhez, valamint a tragikus nyelvvesztés gondolatát:
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt…”
Márai Sándor műveinek stílusát hol arisztokratikusnak és modorosnak, hol kiegyensúlyozottnak, ugyanakkor költőinek ítélték meg elemzői. Volt, aki a metafizikai tartalom, a „titok” elrejtésének szándékát látta ebben a költői nyelvhasználatban, szereplői áradó vagy éppen szűkszavú beszédmódjában. Sztoikus bölcsességeket tartalmazó Füveskönyvét ezzel ellentétben az epigrammatikus tömörség és a csattanók jellemzik. A szecesszió, a naturalizmus és az újromantika is hatottak rá, de már az esszé, valamint a lélektani regény is, vagyis a kor magyar irodalmának retorikájával szólaltak meg művei.
Tengerentúli emigrációja alatt kívülállását, ironikus kritikáját egy 1959-es naplóbejegyzése így őrizte meg: „New York ̶ Este tizenegykor a Metropolitan Museumban egy Gauguin-kiállítás megnyitója. Gauguinnel senki nem törődik, a meghívottaktól nem látni a képeket. Az emberek egymást nézik: sok öreg nő, érelmeszesedés, hipertóniás társadalmi kiválóság. … Proust írhatta volna meg ezt az estét, ha egyszer eltéved Amerikába: Guermantes hercegnő szalonjának árnyalakjai nyüzsögnek a termekben, de Charlus báró itt: értékpapírügynök. Swann: filmmágnás.… A nők, bohócnak öltözött daliás csoroszlyák, mint egy álarcosbálon, jelmezben. A férfiak most a század eleji dandy-t utánozzák.”
Kép forrása
Garaskovácsok közül egy betűvető
Márai Sándor 1900. április 11-én született régi előkelő patrícius családban Kassán, amit mindig a nagybetűvel írt Városnak nevezett. „Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol. … A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. Nem védekezem a közhit ellen. Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk” ̶ írta Négy évszak című esszéregényében.
Ősei, a Grosschmidek szülővárosában gyarapították a család vagyonát az első világháború kezdetéig – híven eredeti szász nevükhöz, amely azt jelenti, garaskovács –, hiszen szász pénzverő mesterként érkeztek a XVII. században Magyarországra. Bank építésével bővítették családi palotájukat, a század eleji Kassa egyetlen emeletes lakóépületét.
Márai így vallott városáról: „Kedves Város, legkedvesebb! … Ismerem a levegő ízét és illatát, ismerem az utcák szagát … A szülőváros emberi és családi bizalmassága árad minden kapualj alól. E Városban másképp járok az utcákon, nyugodtabban, mintha óvna és rejtene itt valami ma is, mikor ház, bútor és család nem várnak már sehol.” (Kassai őrjárat, 1941)
Felmenői serfőzők, később jogászok, köztisztviselők, katonatisztek voltak; nemesi címüket II. Lipóttól kapták. Apja, Grosschmid Géza ügyvéd, később a prágai parlament magyar képviselője lett, nagybátyja, Grosschmid Béni a magyar jogtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, egykori MTA tag, kinek munkássága mellett a mai napig nem megy el magánjogtudományi munka citátum nélkül. Testvére, Radványi Géza filmrendező, aki világhírt szerzett a Valahol Európában (1947) című filmjével.
A tizenhat éves korában újságíróként, majd két évvel később költőként debütáló Márai egész életén át naplót vezetett. Száz példányban jelent meg Emlékkönyv címen első verskötete, amit hamar elkapkodtak a kassaiak. Kosztolányi Dezső méltatta korai líráját, és díjakban is részesült az önmagával örökké elégedetlen kamasz-író. Mivel családja és premontrei iskolája nem nézte jó szemmel írói törekvéseit, ezért álnéven publikált, majd felvette a Márai nevet.
Kép forrása
A polgárság alkonya
Ebből a családi fészekből és a Felvidék idillinek ábrázolt világából, a Mária-udvarból indult el Márai Sándor, az örök „emigráns”, hogy útkeresésével, nyughatatlan életével Európában, majd az Egyesült Államokban a maga „kegyetlen-hűtlen módján” tanúságtevője legyen a polgári kultúra végének.
Írásai a XX. századi történelem nagy fordulatait a polgári értékrend szűrőjén keresztül ábrázolják, elemző és egyben kritikus szemlélettel. A tanácsköztársaság alatt a Vörös Lobogóban közölt cikkeket az ifjú Márai, Trianon után aztán nem költözött vissza Kassára. 1919-1923 között a weimari Németország több városának kulturális pezsgését megélte; elsőként fordította magyarra Franz Kafka Az átváltozás című novelláját. Lipcsében, Berlinben, majd Frankfurtban szerzett nevet, mint újságíró, a Frankfurter Zeitungnál. 1923-tól hat évet töltött Párizsban feleségével, Matzner Ilonával, Lola asszonnyal, akivel hatvanhárom éven át éltek házasságban. Beteg kisfiukhoz karácsony éjjel nem sikerült orvost hívniuk, ezért ugyan Párizst nagyon szerették, de végig idegeneknek érezték ott magukat.
Közel-keleti utazását követően 1928-tól Budapesten települt le a már sikeres író, 1932-től pedig a Pesti Hírlap állandó vezércikk-írója lett.
Kép forrása
Vallomások
Regénye, az Egy polgár vallomásai I-II. (1934-35) sajátos ötvözete az esszé, szociográfia és polgári regény műfajának, s ez hozta meg számára a sikert. Műve első része szociográfiai jellegű, melyben a kassai polgárság társadalomrajzát írja le, a második kötet inkább nevelődési, fejlődési regény.
Új lakhelye, a Krisztinaváros világa felidézte benne Európában szerzett tapasztalatait, és így összegezte osztálya történelmi szerepét: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance értelmében. … Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.” (Kassai őrjárat)
A Vallomások első részének zárása az illúzióvesztés pillanatát ragadja meg. Az első világháború akkor éri el Kassát, amikor a család a Bankó-hegyi nyaralóban teázik: a hagymamintás meisseni készlet csészéiből isznak éppen, amikor elér hozzájuk a trónörökös halálhíre. Egyszerre mozdulatlanná merevednek a résztvevők. Egy pillanat alatt véget ér a boldog békeévek korszaka. Ekkor kezdődik meg az „emigráns” európai útja ̶ az akár önéletrajznak is tekinthető második rész történetével.
Vallomásregénye végén Márai így fogalmazta meg az egykor az „értelem diadalát” hirdető polgárság pusztulásával kapcsolatos írói hitvallását: „utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok, hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely … hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”
„Apák és fiúk generációja között szakadék támadt, a polgári életforma kiüresedett, az alkotást az őrzés és a védekezés váltja fel” – írja Fried István 2007-es Márai-monográfiájában.
Kép forrása
Az örök emigráns
Amikor Budapest ostroma alatt megpillantotta szétlőtt házukat a Mikó utcában, amelyben látni lehetett szobáját, a könyvszekrényét, Márai Sándor ismét úgy döntött, hogy elhagyja lakhelyét.
A Rákosi-diktatúra és ’56 híreiről külföldön értesült az író. Alkotókedve nem csökkent Olaszországban és az USA-ban sem (ahol 1957-ben felvette az amerikai állampolgárságot), ontotta a regényeket, folytatta naplóját, mert „elvesztett ugyan egy világot, de megtalált egy másikat”. Ahogyan a harmincas, negyvenes években a náci ideológiát elítélte, úgy a bolsevik eszme ellen is felszólalt a Szabad Európa Rádióban. Életműve folytatásáról 1948 és 1980 között szinte semmit sem tudott az itthoni olvasóközönség. Műveit indexre tették, betiltották, a kritika elhallgatta. Felesége, majd fogadott fia halála után magányosan élt három éven át. Foglalkoztatta ugyan a hazatérés gondolata, de orvosai ezt nem javasolták neki. Felesége halálának évfordulója után egy pisztolylövéssel oltotta ki saját életét. A „polgári regény nagy utóvédje” nem élhette meg teljes rehabilitálását, összes műve kiadását a Helikon Kiadónál.
Rónay László 1990-ben így határozta meg Márai Sándornak a magyar regényirodalomban betöltött helyét: „igazán fontos művei hidat vertek Krúdy, Kosztolányi és a Nyugat harmadik nemzedéke között.”
Melyek ezek az igazán fontos művek? Egy lehetséges válogatás álljon itt regényeiből: Zendülők (1930) – A Garrenek műve I., Csutora (1932), Egy polgár vallomásai I-II. (1935), Eszter hagyatéka (1939), Vendégjáték Bolzanóban (1940), Szindbád hazamegy (1940), A gyertyák csonkig égnek (1942), Béke Ithakában (1952), San Gennaro vére (1965), Ítélet Canudosban (1970), A Garrenek műve I-III.(1988).
Regénytrilógiája előszavában írta 1988-ban, San Diegóban: „Az elmúlt négy évtizedben ezek a kötetek hajóládában vándoroltak az óceánokon át, földrészek között. Igazában mi volt a Garrenek műve? … az alkotás volt a Garrenek műve, légkör, … amiben az emberi élet a létezésen túl értelmet és rangot kapott.”
Kép forrása
A magyar nyelv maradt a hazája
„Anyanyelvem, a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben.” – vallotta meg Füveskönyvében.
Lírikusként a Halotti beszédben (1951) fogalmazta meg kötődését az anyanyelvhez, valamint a tragikus nyelvvesztés gondolatát:
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt…”
Márai Sándor műveinek stílusát hol arisztokratikusnak és modorosnak, hol kiegyensúlyozottnak, ugyanakkor költőinek ítélték meg elemzői. Volt, aki a metafizikai tartalom, a „titok” elrejtésének szándékát látta ebben a költői nyelvhasználatban, szereplői áradó vagy éppen szűkszavú beszédmódjában. Sztoikus bölcsességeket tartalmazó Füveskönyvét ezzel ellentétben az epigrammatikus tömörség és a csattanók jellemzik. A szecesszió, a naturalizmus és az újromantika is hatottak rá, de már az esszé, valamint a lélektani regény is, vagyis a kor magyar irodalmának retorikájával szólaltak meg művei.
Tengerentúli emigrációja alatt kívülállását, ironikus kritikáját egy 1959-es naplóbejegyzése így őrizte meg: „New York ̶ Este tizenegykor a Metropolitan Museumban egy Gauguin-kiállítás megnyitója. Gauguinnel senki nem törődik, a meghívottaktól nem látni a képeket. Az emberek egymást nézik: sok öreg nő, érelmeszesedés, hipertóniás társadalmi kiválóság. … Proust írhatta volna meg ezt az estét, ha egyszer eltéved Amerikába: Guermantes hercegnő szalonjának árnyalakjai nyüzsögnek a termekben, de Charlus báró itt: értékpapírügynök. Swann: filmmágnás.… A nők, bohócnak öltözött daliás csoroszlyák, mint egy álarcosbálon, jelmezben. A férfiak most a század eleji dandy-t utánozzák.”
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!