Száznegyven éve született Charles-Ferdinand Ramuz

MEGJELENT: 2019. január 9. | SZERZŐ: Magyar Miklós

Charles Ferdinand Ramuz (1878-1947) Rousseau után a legismertebb svájci író, mintegy negyven műve látott napvilágot, regényeiből több mint egy tucat filmet készítettek. Hét könyvét magyarul is megismerhették az olvasók. Barátja volt Igor Sztravinszkij, Paul Claudel, Jean Cocteau, Paul Valéry és André Gide. Legjobb magyar fordítójával, Gyergyai Alberttel, meleg hangú leveleket váltott.

Kép forrása

Párizs vonzásában
Iskoláit Ramuz Vaud kantonban végzi, 1901-ben tanári diplomát szerez Lausanne egyetemén; Aubonne kollégiumában tanít, majd 1902-ben Párizsba megy azzal a szándékkal, hogy Maurice de Guérinről doktori értekezést írjon. A disszertációból egy sor sem készül el, Párizs azonban meghatározó szerepet játszik íróvá válásában. 
Aki ma nálunk Ramuz párizsi feljegyzéseit olvassa, s hosszabb időt töltött Párizsban, szinte saját szorongásait és csodálatát érzi e lapokon, jóllehet a századfordulón Párizsba érkező félszeg fiatalembert több mint egy évszázad, több száz kilométer s egy gyökeresen más történelem és kultúra választja el tőlünk. „Semmi sem változik át az ő kedvéért. Párizs olyan, amilyen, s ez egyszerre igen közel áll hozzá, és távol áll tőle, nagyon baráti, és tele van nyerseséggel; mert az ő esetében lényének egyik fele tökéletesen hozzánő, de nem tudja, mit csináljon a másikkal, az nem találja a helyét.” – írja a Párizs, egy vaud-i feljegyzései című könyvében.
Tizenkét éves párizsi tartózkodása alatt Ramuz sohasem érezte otthonosan magát. Ugyanakkor a művészetek fővárosában döbbent rá arra, hogy hivatása hazájának megéneklése.
Párizsból 1901-ben látogatóba érkezik haza. Doktori értekezés helyett A kis falu című verseskötetét hozza magával, amely a szabadvers hétköznapi egyszerűségével rajzolja meg szülőföldjét. Mint legtöbb regényében, a színhely itt is a tó, a hegyek, a templom körül guggoló kis falu. Ramuz-t élete, munkája, vonzódása, temperamentuma, minden a tó partjához kötötte. A tavak egyetlen művészt sem hagynak hidegen. Stendhal, Ruskin, Tolsztoj, elragadtatással szólnak róluk. Nietzsche az extázis pillanatait éli át a Sils-tó partján. Számos magyar író, költő örökítette meg a „magyar tengert”, a Balatont, Csokonaitól Karinthyn át Nagy Lászlóig. Nem véletlen, hogy hazaérkezése után Ramuz a Genfi-tó partját választja lakhelyül. 

Kép forrása

A svájci Faust-legenda
A kis falu kedves realizmusából mélyebb, emberibb valóságábrázolásba vezet bennünket az 1905-ben megjelent Aline. A Faust-legenda vaud-i feldolgozása semmi rendkívülit nem tartogat az olvasó számára. A gazdag legény által elcsábított parasztlányka, miután megtudja, hogy Julien vőlegény, megfojtja titkolt szerelmének gyümölcsét, majd felakasztja magát. Aline tragédiája teljes. De a mű tragikuma nem csupán a szinte szükségszerű kettős gyilkosságban van. Nem is elsősorban abban, hanem annak végiggondolásában rejlik, hogy mit tartogathatott volna a sors Aline számára akkor, ha sohasem ismeri meg Julient. Anyjának monoton, gépies munkában eltöltött, örömtelen élete semmivel sem kevésbé tragikus, mint Aline halála. S ez nehezedik a legjobban az olvasóra: a szükségszerű tragikum atmoszférája. Az ember nem kerülheti el sorsát. A tragikum érzése nyilvánvalóan nem Ramuz találmánya, nem is a 20. század szülötte. Ha csak az utóbbi két évszázadnál maradunk, az egyik legmarkánsabb életérzés a pesszimizmus. Maupassant vagy Thomas Hardy realizmusát át- meg átszövi a tragikum. S a „fin du siècle” nem a pesszimizmus jegyében köszönt-e be az európai irodalomba a skandináv és az orosz széppróza hatására? Az ibseni vagy strindbergi pesszimizmus a század első generációjának sajátja, így Ramuz-é is. De míg Ibsennél a szánalom, Strindbergnél a misztikum színezi a pesszimizmust, Ramuz életérzésének alapvető megjelenési formája a rezignáció, amelyben nem kevés szerepe van a protestáns hagyományoknak. A sors előtt Ramuz valamennyi szenvedő hőse meghajol: „a világnak öröktől fogva megvan a maga rendje; azokon a kapukon haladunk át, amelyek maguktól nyílnak ki előttünk, a többiek pedig zárva maradnak.” (Aline). 

Kép forrása

Az első nagy siker – Üldözött vad
Az 1909-ben megjelent mű Ramuz egyik legszebb „hegyi regénye”. A tó mellett a másik állandó helyszín Ramuz világában a hegy. A 18. század közepétől a hegy misztikuma, amely a preromantikusokat félelemmel vegyes csodálattal tölti el, a romantikus nemzedékben a szépség érzését váltja ki; az elragadtatás legyőzi a rettegést. A hegy a boldog, szabad élet szimbólumává válik. Rousseau boldog embereknek írja le a hegy lakóit a Júlia vagy Új Héloïse című regényében. Az eszményi Valais, Saint-Preux leveleinek zavartalan idillje ellenében Ramuz nem a turista, hanem a hegyi ember szemével látja az Alpokot. 
Ramuz hegyi emberei nem érnek rá a természetben gyönyörködni. A nehéz munka, a zord környezet az embert ellenállóvá, keménnyé teszi, a magány pedig szótlanná, sokszor embergyűlölővé. Ezt a fajta hegyi embert örökíti meg az Üldözött vad is. A regény története ugyanolyan egyszerű és ugyanolyan tragikus, mint az Aline-é. Jean-Luc, miután feleségül vesz egy lányt, aki mást szeret, s szeretőjével kétszer is megcsalja, – s ezt nem is titkolja − megőrül; őrületében felgyújtja a házikót, ahová feleségét kisfiával együtt bezárta, majd a hegyek közé menekül, s üldözői elől egy szakadékba veti magát.

Kép forrása

Hatás és befogadás – Cézanne
Az Aline, az Üldözött vad és az Aimé Pache, vaud-i festő ugyanazon korszak regényei. Ám míg az előbbiek szereplői csupán ösztöneikre hallgatva, szótlanul tűrve sorsukat haladnak előre életük útján, Aimé Pache maga próbálja sorsát alakítani. Az önéletrajzi regény Ramuz egész addigi életét, hitét és kétkedéseit, önvizsgáló, nyugtalan lelkének rezonálását az ismert és ismeretlen világra, művészi fejlődésének elhatározásait, megtorpanásait meséli el egyes szám első személyben. Ramuz festő akart lenni az életben. Egyel több ok arra, hogy a regényben azzá váljon. A nagy példakép pedig Cézanne, akinek Cézanne példája című könyvében állít emléket. Ramuz regényeire is jellemző, amit az író Cézanne-tól idéz: „Természet után festeni nem a tárgy lemásolását jelenti, hanem a benyomások megjelenítését.” Ő maga pedig ezekkel a szavakkal ragadja meg Cézanne művészetének – és saját magáénak – lényegét: „Korunk szenvedélyesen kutatja az architektúrát. Mielőtt megtalálná, néhányan művükben előre vetítik.” Ahogyan Cézanne színekkel és vonalakkal, Ramuz szavakkal lényegíti át az élő és élettelen dolgok szeretetét az öröklét maradandó és egyetemes kereteibe.

Kép forrása

Misztikum és valóság
Ramuz 1913-ban feleségül veszi a Párizsban megismert festőnőt, Cécile Céllier-t. Választása is elárulja vonzódását a festészethez. Művészete a háború hatására jelentős változáson megy át. Az első korszak regényeinek egyetlen, elszigetelt hőse van. Az első világháború alatt a világ minden tájáról Svájcba özönlő menekültek a harcok szomorú képeit idézik fel, és ekkor érik meg Ramuz-ben a felismerés, hogy az egyén sorsa elválaszthatatlanul a közösségéhez kötődik. Ettől kezdve a kollektív öröm, bánat, félelem kerül művészetének középpontjába. A háború az emberi lét semmiségét mutatja az író számára. A mulandóság ellenpólusát, az állandót keresi szüntelenül. Ilyenfajta művészi magatartásnak szükségszerű velejárója a misztikum felé való fordulás. 1917-től egy sor regény lát napvilágot, amelyekben a misztikus elemek egyre nagyobb szerepet kapnak: 1917-ben A rossz szellem uralma és A betegek gyógyulása; 1919-ben a Csodás előjelek, 1921-ben az Égi lét és 1922-ben A halál jelenléte. A misztikus elemek dacára ezek a regények mélyen a valóságban gyökereznek. Ramuz realizmusa realizmus marad. 

Kép forrása

Újabb hatás és barátság – Igor Sztravinszkij
Ramuz a háború alatt ismerkedett meg Sztravinszkijjal. Orosz népmeséket, bölcsődalokat fordítottak együtt franciára. Ekkor merült fel egy mozgó előadás megvalósításának ötlete Ramuz egyik művének megzenésítésével. A kiválasztott könyv A katona története. A darab maga a népmese, mint ahogy forrása is az. Arra a kérdésre keres választ, hogy hol a boldogság. A hős, a szabadságra induló katona, találkozik az ördöggel, aki tudós könyvét kínálja a katona hegedűjéért. A megkötött üzlet után meghívja a katonát három napra, amelyet varázslattal három évre változtat. Ezalatt a hős menyasszonya férjhez megy, s a katona anyja azt gondolja, hogy fia hazajáró lelke kopogtat be hozzá. A tudós könyv segítségével a katona mesés vagyonra tesz szert, amit azután az ördög elnyer tőle és a katona a pokolra kerül. 
Ramuz számára Sztravinszkij nem csupán munkatársat jelentett; önbizalmat, lelkierőt adott neki önmaga meglelésére: „Ön megszabadított kételyeimtől, aggályaimtól; megtanította nekem, saját példáján, hogyan legyek önmagam.” – írja a zeneszerzőhöz írt levelében.

Kép forrása

„Parasztnak lenni nem foglalkozás”
Az idézet az 1935-ben írt Kérdésekből való. Ramuz egész munkásságát a paraszti életforma dicséretének szentelte. Az ember nagysága című könyvében a parasztot biblikus és középkori nagyságában kívánja megmutatni: „minden nagy, korai civilizáció paraszti civilizáció volt” – írja. 
A parasztság megmentésének gondolata nem svájci, nem is speciálisan francia probléma. A szellemi áramlat romantikus antikapitalizmus néven ismert. Az ideológiai alap mindenütt azonos: a kapitalista társadalmi rend elleni védekezés, kizárólagosan a parasztságra támaszkodva. Amit Ramuz így fogalmaz meg: „Nem marad más, mint a paraszt”, a magyar népieseknek is jelszava. Féja Géza szerint „a magyar parasztság a magyar fajiság törzse és törzsöke”. Kovács Istvánnál „nemzeti kibontakozásunk legbiztosabb bázisa”. Szabó Pál úgy véli, hogy „a parasztság mentheti meg egyedül a nemzetet.” A Márciusi Front 1938-as programja pedig leszögezi: „A parasztságot véljük a magyar nép törzsökének”. A parasztság ilyenfajta megmentésének gondolata természetesen utópisztikus, mint ahogyan Ramuz-nél is az. De a Samuel Belet élete, a Paraszti üdvözlet vagy A költő útja a paraszti életforma himnuszaként maradnak fenn az irodalomtörténet lapjain.
Az egész életében közismerten szűkszavú író utolsó éveiben még zárkózottabb lett, magányosságát csak ritkán engedte megszakítani barátai és néhány újságíró által. Azok a szerencsések, akik beléphettek a „La Muette” kapuján, hogy interjút készítsenek vele, csakhamar azt vették észre, hogy szinte észrevétlenül szerepcsere történik: a látogató beszél saját magáról, Ramuz pedig kérdez, mint egész életében, mint valamennyi művében.
Charles-Ferdinand Ramuz 1947. május 23-án halt meg. A gyászszertartás Pully gótikus templomában zajlott le, sírja pedig – kívánsága szerint – Vaud kanton szívében, a tó fölött, Pully temetőjében van. 

Kép forrása

Megosztás