Hivatásos hallgatók

Zenét hallgatni mindenki szeret. Azt, hogy milyet, mikor, hol és milyen hangerőn hallgatunk, jobb esetben a saját döntsünk, az viszont már nem feltétlenül, hogy milyen eszközön szólaltatjuk meg. Egy fiatalnak, aki egy olcsó fejhallgatóval utazik a metrón, ami a mobiljával van összekötve, már jelenthet ez egy minőséget, míg egy igazi audiofilnek a világon semmi sem elég, és ez tulajdonképpen így is van rendjén. 
De hogyan, mi által is jutnak el az emberek a nekik megfelelő eszközökhöz? Természetesen a médiából. Manapság ezt az internet jelenti, de volt idő, amikor kizárólag a nyomtatott sajtó uralta a piacot, teljesen és nem is akármilyen minőségben. 


Kép forrása

Szaklapok hajnala
Vissza kell ugranunk a nyolcvanas évekbe, amikor pár lelkes zeneszerető mérnök és újságíró összedugta a kobakját és Darvas László vezetésével létrehozott egy szakirodalmat Hi-Fi magazin, néhány lapszám erejéig Hifi Mozaik néven. 
A vastag lapszámok ellenére elég kevés készülék került terítékre, azok viszont rendesen ki voltak vesézve. Barátságosak voltak, de kritikusak, populárisak, ugyanakkor precízek. Kaptak egy hifi komponenst, amit kicsomagoltak, bekötöttek, elkezdtek velük játszadozni. Volt, hogy csak zenét hallgattak egyszerűen, volt, hogy méregettek. 
Független lapnak tartottuk a Hi-Fi magazint és az is volt, főleg a mai kínálatot elnézve. Örök kísérletező emberekhez méltón pedig a szerkesztők sosem voltak elégedettek. Talán akkor nyalták meg jóízűen a szájuk szélét, amikor az utolsó lapszámban 1992-ben egy közel hatszázezer forintos CD-lejátszót szedtek ízekre, és bizony nem tudtak belekötni. Hogy ez csak illem lett volna? Nem valószínű, a minőségen ők sem tudtak vagy akartak csomót keresni, inkább büszkék voltak magukra, hogy szép lezárást biztosíthattak egy olyan történetnek, ami akkor véget ért, s bizony a mai napig nem talált méltó utódra. 

Kép forrása


Kritikusok kora

A kilencvenes évek elején a szegmens gazda nélkül maradt, a rendszerváltást követően viszont egyre több vállalkozás indult be, velük együtt a szórakoztató-elektronikai dömping is. Ezeknek a cégeknek viszont nem volt hol meghirdetniük a portékáikat. Akadt ugyan egy-két kezdeményezés, ami talán pár hónapig működött is, de a pénztelenség és a hozzáértés hiánya miatt nagyon gyorsan fel is adták. Szerkesztésről, tördelésről, szakmaiságról csak nyomokban beszélhetünk, a cikkekben próbáltak szigorúak lenni, ugyanakkor simulékonyak, a kritikának viszont így nem volt se füle, se farka. A hifi újságírás új generációja tulajdonképpen még nem létezett.
Lassan azonban lettek hivatalos forgalmazók, született kiállítás, és egymást követően két olyan lap is került a standokra, amelyek a mai napig valamilyen formában élnek. A győri székhelyűnél egy nagyon lelkes félprofi csapat állt az egész mögött, akik elsősorban a hitelességre és tényszerűségre törekedtek. Itt érdemes megemlíteni a Merlin Audiot, aminek alapítása a nyolcvanas évek végére tehető, minden trendnek fittyet hányva, tulajdonképpen meglovagolta az örök trendet, a high-end viágát. A cég motorját Csontos István járatta, aki zene és filmkritikák írása mellett riporter és filozófus is volt. Létrehozta a High-End Showt, amit 1993 és 2006 között felügyelt, egészen az akkor bekövetkezett sajnálatos haláláig. Írásait ebben a lapban olvashattuk, és a mai napig referenciának számítanak stílusuk miatt. 
Hamarosan egy fővárosi magazin is elindult az annyira nem is rögös lépcsőn. Itt egy profinak tűnő üzletember állt a művelet mögött, aki körül vette, körül tudta magát vetetni szakemberekkel. 
Az említett két lap egyik oldalán megmaradt a törzsgárda, míg a másik folyamatosan próbált terjeszkedni, bővülni, színesedni. Ahogyan teltek az évek, mindkét lap terjedelme, mérete, minősége változott, összességében a vidéki székhelyű magazin nyújtott nagyobb tartalmat, több cikket, tesztet. 

Kép forrása

Pezsgő frissesség
A következő nagy váltás az ezredfordulón jött. Úgy látszik húszévente kell történnie valami forradalminak a szakmán belül. A győri újságnál az addig is stabilan működő weboldal vette át az egyedüli szerepet, nyomtatott formában nem találkozhattunk többé az írásaikkal. A fővárosi lap maradt a standokon is, de a kivitelezés már szigorúan leegyszerűsített volt, észrevehetővé vált, hogy a fő infóközlés esetükben is a neten folytatódik. 
Mellettük mások is kedvet éreztek ahhoz, hogy kiharapjanak egy részt az addig csupán két cég által uralt piacból, a weboldalak létrehozása, szerkesztése pedig fejlődött, fenntartásuk egyre gazdaságosabbá vált. Létrejöttek így blogok, amelyek sokszor csak saját szórakoztatásból születtek, viszont többnyire nem csupán fel tudták venni a versenyt az „ősökkel”, hanem egy ujjgyakorlattal le is pipálták azokat. A frissességre szükség volt, a cikkek már nem csupán száraz adatokból, valamint a hazai dalszövegekben is megjelenő költői megközelítésre hagyatkoztak, teret kaptak a személyes gondolatok, emlékek, sokkal olvasmányosabbá vált minden, úgy gondolom, azok számára is, akiket tulajdonképpen nem érdekel a szórakoztató elektronika. 

Kép forrása

Hangok és zajok
De mit is csináltak ezek a felületek? Nos, három alternatíva van arra, hogy a szerző megismerje a terméket. Az egyik az, amikor személyesen ellátogat a forgalmazó bemutatótermébe, ahol már nincs semmi dolga, csak leülni, hallgatni, majd leírni azt, amit hallott. Van olyan forgalmazó, ahol külön szoba, önálló referenciarendszer, kiváló akusztikai tér áll rendelkezésre e célra. A legéletszerűbb a harmadik tesztelési alternatíva, a szerző otthoni környezetében. Igen, saját otthonról van szó, ahol a falon lóghat kép vagy trófea is, a sarokban pedig játszik a gyerek, vagy alszik a nagymama kötőtűvel a kezében a hintaszékben. 
Az összeszedegetett élményből született beszámoló azonban csak támpontot tud adni a kedves olvasónak, aki vagy vályogházban, panelban, vagy nyaralóban fogja várni a csodát, s az élmény sajnos minden esetben el fog térni attól, amit a cikk írója hallott a belvárosi szobában.
Ám ha kedvet kapunk általuk arra, hogy elmenjünk egy kiállításra, egy bemutatóterembe vagy akár a barátunkhoz, akinek van otthon valamilyen spéci zenekeltő eszköze, akkor már érdemes volt a szerzőnek leülnie.