A közelmúltban beszámolt lapunk a Takaró Mihály által szerkesztett a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig című nagyszabású kötet megszületéséről, amely kötet arra tesz kísérletet, hogy egységbe foglalva mutassa be a magyar irodalom történetét, egységben, azaz a politikai felosztás dacára is tagadva a Kárpát-medence megosztottságát. 
Most egy érdekes anyagra bukkantam, ami ismételten aláhúzza a kötet jelentőségét. 

Kép forrása

A nemzet kollektív kultúrtudata

Takaró Mihály professzor úrral készített riportfilmet a Néplélek című újság, amelyben az irodalomtudós egyebek mellett úgy fogalmaz: ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” 

Tegyük hozzá: 2012-ben egyéni kezdeményezésére került be az új Nemzeti Alaptantervbe Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és Nyirő József. Most amellett érvelt, hogy a határon túli irodalomnak is meg kellene jelennie az oktatásban. 

Kép forrása

A felnövekvő generációk
Sok kritika éri manapság az oktatás ügyét – fogalmaz a professzor, de a legfőbb kérdés mégiscsak az, hogy milyen generációt kívánunk felnevelni: globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar? Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk. Akkor nem fordulna elő – teszi hozzá –, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy hétszáz km-re miért beszélnek magyarul. 
Az európaisággal kapcsolatban pedig arra mutat rá a beszélgetés során, hogy az elsősorban kulturális elköteleződést jelent, értékválasztást. 

Kép forrása

Nemzet és vállalás
Ugyanúgy egyébként, ahogy a magyarság is „tudatos sors- és kultúravállalás”. Érdekes felsorolással illusztrálja állítását a professzor: Herczeg Ferenc, Petőfi Sándor, de akár Klebelsberg Kunó is vállalása útján, s nem származása okán lett magyar. „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.” 
S, hogy miképpen lehet ezt az vállalást erősíteni, vagy, mondjuk úgy, magától értetődővé tenni, nos, arra is van válasza a tanár úrnak. Szerinte léteznek úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal. Takaró Mihály szavai szerint: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”