Nehéz ezekben a hetekben politikamentes mikrovilágokat teremteni. Minden beszélgetés, minden szöveg, de még a filmek, képek, kiállítások is a közélet felé mutatnak. Igen, értem én: nem azok, hanem mi magunk, nem a tények, tárgyak, körülmények, hanem az értelmezések. Azokba itta bele magát a politika. Nincs is mit csodálkozni rajta. 

Harminc éve…
A választási kampány mindig felpörgeti a pártoskodást, ráadásul most van éppen harminc éve, hogy nekifutottunk a rendszerváltásnak. Harminc éve alakult meg a Fidesz, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, alakult párttá az akkor már egy éves MDF, az év vége felé létrejött a Szabad Demokraták Szövetsége, újjáalakult a Független Kisgazdapárt, de még a kormányzó MSZMP-n belül is elkezdtek megalakulni az úgynevezett reformkörök. És közben mindenféle érdekes dolog történt: Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárták a Pártból, több tízezres tömegtüntetés protestált Budapesten a tervezett erdélyi falurombolás ellen, Csehszlovákiában a Polgári Szabadságmozgalom Demokráciát mindenkinek című kiáltványa borzolta a kedélyeket… Nem folytatom. Izgalmas esztendő volt az 1988. év. Akinek volt hozzá valami köze, aki akkoriban így, vagy úgy az események sodrásába került, az most, három évtizeddel később újra szembesülhet akkori lelkesedésével. És persze, hogy sokunknak volt köze a rendszerváltáshoz, persze, hogy sokan kiálltunk akkor a szabadság, a függetlenség és a demokrácia eszméi mellett, amint megtalálhattuk egymást. És persze, hogy most, a kerek évforduló kapcsán visszaköszön az akkori derekasság. 

Politikai kásahegy
A minap egy rég nem látott harcostárssal hozott össze a véletlen. (Áh, nem is a véletlen, hanem a Zuckerberg-mátrix.) Beültünk egy valóságos kávéházba, átbeszéltünk múltat és jelent, míg végül nekem nem szegezte a kérdést: Hát te? Te, aki annyira közel voltál az események forró közepéhez? Te miért nem lettél politikus? (Zárójelben említem meg, hogy ő – sok rendszerváltóhoz hasonlóan – évtizedeken át majszolta az önkormányzati képviselőség kásahegyét.) (És egy másik zárójelben meg ide írom, hogy ezt a kérdést minden jubileumi évben tucatszor kell megválaszolnom, így volt alkalmam csiszolgatni a feleleten. Mert az meglehetősen sután hangzik, hogy nem vagyok alkalmas rá, az meg rémisztően patetikus, hogy ha a szabadságért kell küzdeni, akkor természetesen ott vagyok, de amikor jól mennek a dolgok, akkor a polgárok hétköznapi életét élem. Szólítsatok nyugodtan Cincinnatusnak!)
Harmincadik évfordulóra készült magyarázat-változatomba azonban végre némi élettapasztalatot is belesűríthettem. Ott jutott eszembe a kávézóban, s megszületését nagyban inspirálta barátom önkormányzati képviselőségének elém borított anekdotakincse. Ezer, ha nem tízezer ilyesféle sztorit összeszedtem már, millió apró politikai csata-történetnek voltam hallgatósága, tudom, miféle napi közéleti küzdelem az, amit a képviselő, a polgármester, az államtitkár, a miniszter vív, míg végre eljut egy eredményszerűséghez. 

A hatékonyság csodája
Megvilágosodtam: azért nem lettem politikus, mert a politikusi munka rendkívül kevéssé produktív felhasználása az emberi energiakészletnek. Ahhoz képest a könyv a hatékonyság csodája. Egy könyv megírása, megszerkesztése, kiadása, terjesztése, promotálása, megvásárlása, elolvasása és megértése – bár vitathatatlanul rengeteg munkával jár – összehasonlíthatatlanul hatásosabb folyamat, mint a politikai térben való szorgoskodás. Én meg, ugye könyvekkel foglalkozom. Ami valószínűleg a legeredményesebb tevékenység. A könyvnek ugyanis megváltó ereje van. Személyiségformáló dinamika rejlik a kötéstáblák között. Az, aki olvasni kezd és az, aki befejezi a könyvet két különböző ember. 
Most került elém egy Eco szöveg. Az olasz irodalmár egy pályatársát, Valentino Bompianit idézte, akinek az volt a mondása: „Egy ember, aki olvas, kettőt ér.” De hozzá kell tenni, inkább többet. Kettőt, hármat, s minden elolvasott kötettel többet. (És ha már ennyi zárójeles kikacsintást szőttem ebbe a szövegbe, legyen itt közbevetőleg az a tény is, hogy nem minden kötettel. Vannak fölösleges könyvek, vannak rossz könyvek, vannak unalmas könyvek, vannak beteg lelkű könyvek. Még olyan könyvek is vannak, amelyek elvesznek belőlünk valamit, ahelyett, hogy adnának.) De azért a könyv – ahogy Umberto Eco fogalmaz – kiterjeszti az életet. 
Jó gondolat. Segít, amikor már nagyon beleszűkültünk a politikába!