Az emberi gondolatok rögzítésének sok formátuma lett már az enyészeté, ami csak flopin van meg, az azon is marad. A hetvenes-nyolcvanas években, a fénymásolás és a nyomtató elterjedése előtt, a stencilezés és a házinyomda korában is számtalan olyan lokális gondolati produktum jött létre, amelyeknek közös emlékezetünkben benne kellene maradniuk (legalább viccből). Jelentős részével rég begyújtottak már, legfeljebb egykori létrehozóik őrzik még őket kegyeletből, de ami nem került be a könyvkiadás vagy később az internet világába az gyakorlatilag megsemmisültnek tekinthető. Pedig ebben is tévedünk, mert elődeink tévedései, hülyeségei, ostobaságai, ideológiai tévelygései vagy különböző hivatali és karrier-kényszerűségből létrehozott szövegei, alkotásai rengeteget mondanak el arról a közelmúlt korról, aminek lényeges és tanulságos részeit söpörte ki az emlékezetünkből az információs robbanás. Néhány száz példányuk ugyan általában olvasatlanul landolt a hivatali szobák könyvespolcain, de tartalmuk árulkodó.

Kép forrása

Műbőrfotelek és Lenin-mellszobrok
Most előbányászott rekvizitumunk is egy ilyen kiadvány. Közvetlenül a kályhába kerülés előtt kapott kegyelmet anyámtól és került hozzám intellektuális élvezkedés céljából. A „tanulmányt” J.O. docens (aki beházasodás útján keveredett családunk közelébe) készítette, megvitatta a „filozófiai szakcsoport” az Úr 1983. esztendejének február havában. Címe: A Római Katolikus Egyház szociális doktrínája a pápai enciklikák tükrében.
Az elkövetés tágabb színhelye a Rendőrtiszti Főiskola Marxizmus-Leninizmus Tanszéke.
Az át- és túlélők számára ez maga a paradicsom, igaz az unalmas és érdektelen paradicsom. De felidézi a piros műbőrfotelek, aszparáguszok, fikuszok és Lenin-mellszobrok (büsztök?) világát, az örökké a kommunizmus felé tartó szocializmus utolsó éveit a teljes reménytelenség és az összeomlás előtt.
Példányom ráadásul dedikált is, J. O. az apósának (nagyapámnak) is juttatott egy példányt, aki az úri középosztályból származó exértelmiségiként nyugdíjas bányászként és Új Ember olvasóként, alsó hangon is klerikális reakciósként húzta meg magát egy akkoriban bölcsészkarrá avanzsáló tanárképző főiskola könyvtárában. Olvasatlannak látszik, két nagyobb és néhány kisebb zsírfoltja bizonyosan nem evés közbeni műélvezet következménye (mint annyi más könyvünkön).

Kép forrása

A kényelmes semmi
A könyvnyomtatás általánossá válása nem olyan régi jelenség, tulajdonképpen a XX. század végéig ha könyvet vettünk a kezünkbe, valójában nem voltunk lényeges kulturális távolságra attól a kortól, amelyben az író alkotott. A könyvek 99,9 százaléka 1870 után íródott. Még a nyolcvanas években is az élő emberek jelentős része született és élt abban a korban, amelyet a szocializmus végleg meghaladni és az emlékezetből kitörölni kívánt. A proletárdiktatúra „értelmisége” azonban már a marxista történelemszemlélet mákonyán nevelkedett és azt hitte, hogy a történelem osztályharcok története. Olyan erővel szakították el ezeket az embereket Európa előző háromezer évének kulturális hagyományaitól, hogy nemhogy érzelmileg, hanem értelmileg sem voltak képesek semmit kezdeni a kereszténységgel és a Nagy Francia Forradalmat megelőző világgal.
Aki nem élte át ezt a kort, az egyszerűen nem is értheti, hogy miféle fogalomrendszerekbe akarták „tudományként” beleszuszakolni az emberi sokféleséget, a lélek és az értelem kettősségét. Miféle profán hétköznapokra fordítódott le az ideológiai doktrína. A „tanulmány” sorai mögött olyan hétköznapok állnak, amelyekben senki nem hisz semmiben, csak a vulgáris létezés apró örömeiben. Ami persze nem lenne baj, ha a lélek is jól lenne lakatva, de arra ez az ideológia is képtelen volt. És az ürességet valamivel pótolni kellett. Erre az alkohol napi rendszerességű túlfogyasztása, a napi két doboz Symphonia elpöfékelése jelentős részben a mindenféle termelési értekezleteken és megbeszéléseken csak részben volt alkalmas. A fiatal nőnemű ügyviteli alkalmazottak vacsora-pezsgő, majd a siker után hétköznapokon üres gyomorra konyak típusú lelkesítése is csak arra volt jó, hogy ki lehessen bírni a kényelmes semmit. 

Kép forrása

Tanítani kellene
A pártbizottságok és marxista-leninista tanszékek mindennapi életét tanítani kellene az alapfokú oktatásban. Az ott tapasztalható hangulat olyan rendszerjellemző, ami nélkül a rendszerváltást megelőző negyvennégy év nem érthető meg. Attól tartok azonban, hogy a marxisták ideológiai utódai megértéséhez is fel kell fogni a szocializmus mindennapjait, ugyanis ma is olyan emberekkel viaskodunk, akik egy ideológiában élnek. A szó szoros értelmében. A korai nyolcvanas években ez balesetmentesen, jó fizetés mellett volt előadható az ideológiai oktatásban, megalapozva azt az „értelmiségi” réteget, aki sjw-ként (social justice warrior „jogtolóként”) keresi megélhetését romkocsmákban és tüntetéseken élve mindennapjait.
A döbbenetes az, hogy ezek az emberek egyébként boldogok voltak ebben a világban, mert olyan biztonságban érezhették magukat majdnem huszonöt évig, ami szinte senkinek nem adatott meg az emberi történelemben. Ez a biztonságérzet egyébként át is üt a sorokon, olyan erővel, hogy szinte óvakodnunk kell tőle, nehogy megsajnáljuk őket akkor, amikor eszünkbe ötlik, hogy vált semmivé az a sok ezer fűtött, repikeretes iroda 1990-ben, amelyben éltek és hogy zuhantak ezek az emberek a kapitalizmus farkastörvényei közé.

Kép forrása

A klerikális reakció elleni harc
A dolgozat, amelyet egyébként minimális fogalmi változtatással (és néhány órányi gúglizással) ma is le lehetne adni szinte minden társadalomtudományos tanszéken PHD dolgozatként, a primitív keresztényellenesség kordokumentuma. Az viszont rettenetesen kellemetlennek tűnik és a számunkra, normálisak számára ijesztőnek is, hogy a szöveg alapján a klerikális reakció elleni harc színvonala inkább visszaesett (ha ez egyáltalán lehetséges), mint nőtt, miközben ma soha nem látott méreteket ölt Európában.
Szerzőnk arra jut, hogy ők és az egyház minden nézetkülönbség ellenére együttműködésre vannak ítélve. A kommunisták azzal számoltak, hogy a kereszténységgel folyamatosan együtt kell majd élniük, nem remélték és már nem is kívánták annak gyors és maradéktalan eltűnését. Ez az a kor, amikor a párttitkár gyereke templomban esküdött, édesanyját pedig pap temette. Biztos, ami biztos.
A marxizmus-leninizmus és a kereszténység között azért az „ideológiai szférában” párbeszéd folyik, azon témákban különösen, amelyekben a „két alapvetően eltérő ideológia némi hasonlóságot mutat”:
Ilyennek ítéli: 
„– A vallás humanizmusa és a szocialista humanizmus tartalmát 
– Az egyház egyetemessége és a kommunizmus összemberi irányultságát 
– Az osztálytársadalmi közjó és a kommunizmus társadalmi érdekeinek eltérését”
„– ...a kapitalizmus kritikáját…(bár más tartalommal) 
– …az ember, mint személyiség sokoldalú kibontása, a társadalmi haladás problémáit, stb...”

Kép forrása

Mindennapi marhaságok
Lassan hatvan felé közelednek azok, akik átélték a létező szocializmus „legjobb éveit” és velünk együtt enyészik el az a tudás, hogy egy üres ideológia hogyan „zabál fel” minden emberit az anyagi jólét és viszonylagos biztonság kegyelmi állapotában. Hogyan válik egy teljesen értelmetlen „világleírás” olyan „magyarázattá”, amely képes mindent dekonstruálni az építés minden reménye nélkül.
Nem csak a nagy hülyeségek számítanak, hanem a mindennapi marhaságok is. Az ideológiai „aprómunka” ugyanolyan káros, káros volt akkor és káros most, mint egyes neves kurzusértelmiségiek generációkon át magasztalt munkássága. Mindenkit, aki azt hiszi, hogy tudja mitől megy a villamos, arra kötelezném, hogy egyrészt olvasson nyolcvanas évekbéli stencileket elfeledett könyvszekrények aljából, raktárak mélyéről. Másrészt meg mai szakdolgozatokat és járjon társadalomtudományi PHD-védésekre.
Itt az ideje, hogy újra megijedjünk.