Hogyan hódította meg a Holló a művészvilágot?

MEGJELENT: 2017. szeptember 25. | SZERZŐ: Gábor Bálint

A Holló kétségkívül Edgar Allan Poe leghíresebb alkotása, mely rengeteg emberre tett mély benyomást. Nemcsak költők hada hivatkozik sokszor a Hollóra, de a korszak híres festőit is megihlette a vers. Rendkívül érdekes, hogy különböző stílusirányzatok neves alkotói miképpen ábrázolnak kiragadott jeleneteket a műből, és ezzel valamit hozzá is adva a saját világlátásukból a vershez.

Az első hírsebb alkotó, aki illusztrálni próbálta Poe versét, nem más volt, mint Edouard Manet. Az impresszionista festőt, barátja, Stéphan Mallarmé kérte fel, hogy készítsen neki néhány rajzot az 1875-ös fordításához. A képek végül meglehetősen elmosódottra, vázlatosra, kopárra (impresszionistára) sikerültek, ami sokaknak nem is tetszett… 

A legélesebben talán Gabriell Rossetti, preraffaellista angol festő, költő, bírálta Manet alkotásait. Jane Morrisnak a következőt írta: „Manet… Minden kétséget kizáróan a legnagyobb és legönteltebb seggfej, aki valaha élt… Egyszerűen nem lehet röhögés nélkül nézni.” 
Rosetti is rajzolt vázlatokat a műhöz, de azokat sosem adták ki hivatalosan. Legtöbb rajza az „…égnek füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál” sort ábrázolja. A vers egyébként is kedvelt a preraffaelisták körében, ugyanis központi témájuk volt a tragikusan romantikus, gyönyörű nők alakja, épp, mint Leonoráé. 

A szimbolista Gustave Doré alkotásai hírnevüket tekintve messze túltesznek az előző kettőén. Doré képei 1883-ban jelentek meg, egy nagy-volumenű különkiadásként. 

Érdekesség, hogy a kiadó úgy hírdette meg a pályázatot, hogy Doré (a korszak egyik legnevesebb művészeként) már fel volt kérve az illusztrációk elkészítésére. Az átlagemberek persze ezt nem tudták, és ennek köszönhetően egészen kiemelkedő munkák is napvilágot láttak. Ilyenek például James Carling alkotásai. 

Poe volt Carling kedvenc költője. Osztozott Poe azon véleményén, mely szerint a legborzalmasabb szörnyek azok, amelyek a lelkünkben turkálnak. Carling saját elmondása szerint ő sokkal inkább a narrátor pszichéjére fókuszál mintsem a hollóra. Így lehetséges az, hogy a rajzai egyediek a maguk horrorisztikus mivoltában.
Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül a 20. század alkotói mellett sem, akik ugyancsak más kontextusba helyezik a művet. Ilyen például Edmund Dulac, Orosz István vagy Lorenzo Mattotti. 
És akkor lássuk a verset, Tóth Árpád fordításában, ezúttal illusztrálva!  

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tünődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék, hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, –
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!” – halk, sovár
Hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár –
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár –
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
S szólt a Holló: „Soha már.”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: „Soha már.”

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: „Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”,
S szólt a Holló: „Soha már!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó –
„Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: „Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
Mért károgja: „Soha már”?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja – soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
„Bús szív”, búgtam, „ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, nyögtem, „szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár –
Van… van balzsam Gíleádban?… Mondd meg – lelkem esdve vár…”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
S szólt a Holló: „Soha már!”

„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen – soha már!

Képek forrása: Bookriot



Megosztás

Egypercesek

Kínai szobrok és festmények a Széchenyi Könyvtárban

Kínai szobrok és festmények a Széchenyi Könyvtárban

Kína több ezer éves kultúrája, mély filozófián alapuló művészete mindig izgalmas volt a magyarok számára

Magyarok a szófiai könyvfesztiválon

Idén tizennyolc magyar könyv jelent meg bolgár nyelven

Üvegfigurák a Radnótiban

Tennessee Williams az Üvegfigurákkal aratta első nagy színházi sikerét

Fagyos harc az Édenben

El sem hinnénk, valójában nem így alakult a történelem

Zárul Békéscsabán az Arany János-emlékév

A kétszáz éve született költő műveiből, önvallomásaiból, levelezéseiből, verseiből láthatnak és hallhatnak részleteket

Feliratkozás a hírlevélre

Email