Mindenkinek vannak titkai, olyanok is, amelyek titkolásában sokat segít, hogy neki magának sem jut szinte soha eszébe. Nekem például egy görög (természetesen ógörög) majd százötven éves iskolai szótárról jutott eszembe, hogy van alapfokú latin nyelvvizsgám, sőt ismerek olyan embereket, akik szigorlatoztak ógörögből. Az azonban bizonyos, hogy egyikünk sem használta tudásának fontos kiegészítőjét, hogy például hölgyismerősei előtt felvágjon. De ki fogom próbálni, mert szeretem látni szép nők arcát akkor, amikor eltűnődnek rajta, hogy vajon jól hallották-e.

Erősen megszépítve
Nagyapám mesélt a tízes években latin és ógörög órákon megélt élményeiről, nyilvánvalóan erősen megszépítve, mert levéltárosként és később könyvtárosként azon nagyon kevesek közé tartozott, aki használtál is holt nyelv béli ismereteiket. Sajnálatos módon (mármint a megszépülés szempontjából) ekkor még éltek tanúk (például dédnagyanyám), akik jelen voltak olyan családi eseményeken, amelyek nevezett két tantárgy, az ógörög- és a latintanulás iskolai nehézségeinek otthoni lecsapódása okán kerültek megrendezésre. Így nekem végül is tudomásom volt arról, hogy nagyapám egyszerűen nem akart elkedvetleníteni. Dédnagyapám híre és az én nyelvérzékem alapján heroikus küzdelem lehetett, tele fájdalmas epizódokkal.
De mindez nem serkentett volna fel, ha a kíváncsiság bűnébe nem esve, el nem olvasom az előszó első sorát, kétszer: „Hogy a classicus nyelvek iskolai tanításának nálunk felette csekély az eredménye, mi tagadás benne, az úgy van.”

Az idő megállíthatósága
Eme fájdalmas felszólamlás a kötet két tanár szerzőjétől származik, akik közül az egyik egyenesen a nagyszebeni királyi tankerület főigazgatója. (A többit a fényképről élvezetes kisilabizálni!) Istenem! Mennyire nincs új a nap alatt. Persze nem azonos a míves klasszikus nyelvek elsajátításának ellenállni, mint, mondjuk, az orosznak vagy mostanában bármilyen nyugati nyelvnek, ahogy azt a nyelvvizsgaszerzési hajlandóság és sikeresség alapján hinni lehet. 
Mint mondtam, nagyon csekély nyelvérzékkel rendelkezem, leszámítva a magyart, ezért megértő vagyok bárkivel, aki hasonlótól szenved. De ha nem is élveztem a latin órákat és két és fél évtized távolából a ritkább latin kifejezések (manapság szinte mindegyik az) csak ismerősek, de a küzdelem tanulságos volt és az orosznál sikeresebb is. 
Az antikváriumot megjárt 1888-as kiadású szótár egyébként beírásaival, órai rajzaival, tintafoltjaival szintén komoly reményvesztettségről tanúskodik, ha az ember kézbe veszi „tollbamondás órán” érzi azonnal magát, az idő megállíthatóságának bizonyosságával.

Helyet teremteni a tudásnak
Nyár és meleg lévén, mielőtt továbblépnénk elmesélem az angol szóbelim történetét. Valami csoda folytán átmentem az írásbelin és mehettem a beszélgetős verzióra. A szórenddel való viaskodásomat csak a kiejtésem tudta feledtetni. A helyzet reménytelennek tűnt, egészen a fordításig, amikor is a New York Times egyik cikkét kellett szóban lefordítanom, valami világpolitikai témáról. Az általános műveltség és kiterjedt szókincs ilyenkor jön jól igazán, a bizottság olyan részletekről értesült általam, amelyet maga sosem gondolt volna. Nem vártam optimistán az eredményhirdetést, mert az áldozatok nyolcvan százalékát kirúgták előttem aznap. Őszinte és mély meglepetésemre azonban átengedtek, a következő szavak kíséretében: Angolul ugyan nem tudok, de kimagasló intellektusom okán biztosan meg tudnék tanulni, ha akarnék, ezért átengednek. Nem lehettek valami jó élményeik aznap.
Ahogy közeledik a nyár vége, mert közelg, nincs remény, mindig újra és újra előkúszik a tudatalattimból az a majdnem húsz nyári szünet, amely már megtette velem, hogy véget ért. De az év többi része sem volt szükségszerűen rossz, különösen így visszatekintve, annak ellenére sem, hogy a tanári kar a mi időnkben még nem adta fel már akkor is heroikus küzdelmét: memoriterekkel, holt nyelvekkel próbált meg a tudásnak helyet teremteni a fejünkben. Szerintem azon a maradi állásponton voltak, hogy a tudásból lesz a kompetencia, aki egy nyelvet megtanult, az a következőt könnyebben fogja, aki tett egy nagy erőfeszítést, annak a következő csúcs már nem lesz annyira elérhetetlen. 

Az értelem legcsodásabb utazása
Aki tényleg kiszótárazta az Odisszeát ógörögül, annak már nehéz olyan feladatot adni, amely terjedelmével és unalmával legyőzi, arról a reménybeli eshetőségről nem is beszélve, hogy ragad rá valami, a szavak, fogalmak jelentéseinek, összefüggéseinek bonyolult, kusza, de mégis izgalmas összevisszasága, amelyben felsejlik egy másik nyelv, egy másik világ, egy másik gondolkodásmód. Az ógörög nyelvhez sem vezet királyi út, az bizonyos, de lefordítva megérteni egy másik nyelven írt szöveget, az az értelem legcsodásabb utazása. Én ezt csak ez egyetemen egy szövegfordító szemináriumon értettem meg, amikor órákig molyoltunk egy-egy mondaton. Egy klasszikus mese ilyetén megismerése pedig lehet, hogy szenvedés a fiatalság számára, de bizonyosan felkészíti őket az életre. Nem tudom, hogy meg kell-e kímélnünk az ifjúságot minden ilyetén nehézségtől, még ha külföldre is menekül előle, mint a sorkatonaságtól, mert, ahogy mondani szokták, az élet sem egy hajókirándulás.

Füzetborító
És nem tudom ki az a Deutsch Ernő (VII. gymn. tan. Kisújszállásról 1901-ben), mint ahogy azt sem, hogy ki az a Horváth Lajos (II. B oszt. tan.), csak azt, hogy a szótár egykori latin dolgozatainak füzetborítójába van kötve (kifordítva). Klasszikus esete ez irattöredékek és egyéb érdekességek felfedezésének egyébként. Ezek az emberek már bizonyosan nem élnek, talán már olyan emberek sem, akik ismerték őket. Lehet, hogy fejfájukat is elmosta az idő, de megörökölt tanszereik számomra valóságossá teszik őket, ott ülnek most is, elkeseredetten, de mégis boldogan a latin és az ógörög dolgozataik felett.
A Kaposvári m. kir. áll. Somssich Pál reálgimnázium már majdnem hetven éve Táncsics, de nagyapám a Somssichban érettségizett és nekem így örökre az marad. Csak, hogy helyre tegyük ezt a változás dolgot, a maga helyére.
(A rövid előszót egyébként érdemes elolvasni.)