A közelmúltban jelent meg Proust Az eltűnt idő nyomában című remekművének újrafordított első könyve, Swannék oldala címmel. A fordítót, Jancsó Júliát kérdeztük a könyvvel járó munkáról, műfordításról, Gyergyai Albertről, Nádas Péterről és Rónay Györgyről is. 

– Gyergyai Albertet annak idején komoly kultusz vette körül, mostanában mintha ez megtörni látszana: korábban Kiss Kornélia és Ádám Péter fordította újra Camustól a L'Étranger című regényt, felhívva a figyelmet a Gyergyai-féle változat hibáira. A két Camus-szöveget összevetve feltűnő, hogy Gyergyainál a humor teljesen hiányzik a szövegből, pedig az eredetiben vastagon jelen van. Ön milyen hibákat, bűnöket róna fel Gyergyainak, most, hogy utána kell dolgoznia?
– A kultuszoktól nagyjából ugyanannyira idegenkedem, mint a sommás kritikától. Gyergyai Albert Proust-fordításának nyilván nem tett jót, hogy a kései harmadik kötet esetében a szóbeszéd szerint már „érinthetetlenként” kezelték a kiadóban a szöveget. De az én dolgom nem az ítélkezés. Már csak azért sem, mert sokkal kedvezőbb körülmények között dolgozom, mint jeles elődöm: rendelkezésemre állnak a kritikai kiadások, a hatalmas szakirodalom, a más nyelvű fordítások és az internet, amellyel mindez az íróasztaltól elérhető. A Nyugatosok szemében a szöveg szépsége amúgy is felülírt szinte minden más szempontot. Ami bizonyos, az én verziómban a népies fordulatok ritkán jelennek meg, Gyergyai Albertnél jóval több van belőlük.
– Fordítás során előfordult, hogy egy-egy mondat, szövegrész megakasztotta, napokig kellett gondolkodnia rajta? Mit tehet ilyenkor a fordító?
– Lassú, „kézműves” típusú fordító vagyok. A napi adagot emésztgetem egy ideig, papírra akkor vetem, ha már el tudom mondani a mondatokat. Hosszan megakasztani a szójátékok tudnak, ezeknél segítséget is kérek néha. Fájdalmas tudat, hogy vannak kifejezések, amelyeknek minden jelentésrétegét nem sikerül visszaadni. A legnehezebb feladat Proust esztétikai rendszerének magyarítása volt A megtalált idő kötetben, ahol nagy terhet jelentett az a gondolat, hogy a rendszer nagy része először jelenik meg magyarul, nem szabad félrevezetnem az olvasókat. 
– A könyvhétre jött ki Nádas Péter Világló részletek című, mondjuk így, memoárkötete. Proust és Nádas emlékezéstechnikája között lát összefüggést?
– Tegnap fejeztem be a Nádas-könyvet. A rokonság a prousti emlékezéstechnikával egyértelmű, a Nádas-mű elején említődik is Proust. De látok fontos különbséget is. A múlt és a jelen (néha a jövő) állandó összekapcsolódása, az emlékidéző benyomások – szagok, hangok, gesztusok – felhasználása nagyon más célt szolgál a két nagy műben. Nádas Péternél az egyéni életút, a gyermekkor egyfajta globális történelmi kitekintésben kap helyet – Proustnál a történelem csak ritkán jelenik meg, igaz, akkor hangsúlyosan, de nem feltétlenül az elbeszélő személyéhez kötődően. Nádas Péter műve nagyon szigorú önmagával és a világgal is. Proust nem kevésbé kritikus megfigyelő, de jóval engedékenyebb. Hosszan elemezhetnénk a Proust-ciklus és a Nádas-memoár zárómondatát, ezt meghagyom az esztétáknak, de beszédes a különbség. A legfontosabb azonban, hogy mindkét szerző nagy művel gazdagítja az olvasót.
– Gergely Ágnes nyilatkozta, hogy egy-egy fordításhoz csak a legindokoltabb esetben szabad hozzányúlni, ha mondjuk a szöveg félrefordítást, hibát tartalmaz. A franciáról lefordított szövegek közül melyikről merné nyugodt szívvel kijelenteni, hogy nem kell újrafordítani, mert úgy tökéletes, ahogy van? 
– Egyetértek a nyilatkozattal, amennyiben a szerkesztői munkára vonatkozik. Illetve árnyalom egy kicsit az álláspontomat: szerencsés esetben szerkesztő és fordító között kiegyensúlyozott kapcsolat alakul ki, amelyben előbbi tiszteletben tartja a fordító elképzelését, nem a saját olvasatát akarja érvényesíteni, gyomlálja viszont a hibákat és a modorosságokat. Itt szeretnék köszönetet mondani a kontrollszerkesztőknek és szerkesztőknek, akikkel eddig együtt dolgoztunk, s akiknek hálás lehetek. Hibátlan alkotás egyébként igen ritkán születik, ez a fordításokra is igaz, talán nincs is ilyen. Nem hiszem viszont, hogy az újrafordítás hibajavítást jelent.
– Rónay Györgynek köszönhetően nagyon sok francia remekmű jutott el hozzánk. Az ő fordításairól mit gondol? Esetleg tudott tőle tanulni? 
– Rónay Györgyöt érzékeny, kiváló fordítónak tartom. A műveltségéből, az alázatából sokat tanulhatunk. Ugyanakkor az ő Kis herceg fordítása kapta mostanában a legtöbb utódot. Valószínűleg tanulságos lenne ezeket a tolmácsolásokat összehasonlítani, én még nem láttam az összes új fordítást. Eddigi megfigyeléseim megerősítik azt az előfeltevésemet, hogy az első és a későbbi fordításokban egyaránt vannak telitalálatok és vitatható megoldások, A kis herceg kapcsán egyelőre úgy látom, hogy az új fordítások nem érvénytelenítették Rónay György munkáját. De Rónay mellett említhetnénk számos más kiváló franciást, akiket méltatlanul felejtünk el. A fordításba mint szakmába engem például Szávai Nándor vezetett be, közvetlenül tőle tanultam sokat, majd bizonyos értelemben később is a családban maradtam, amikor Szávai János szemináriumára jártam az ELTE bölcsészkarán. Máig hasznosítható tudást kaptam Fáber András óráin is.
– Proust után milyen feladat jöhet még? Van még kihívás Az eltűnt idő után egy műfordító számára?
– Most még az a kérdés, hogy be tudom-e fejezni Az eltűnt idő fordítását, illetve a második és harmadik kötet újrafordítását. Közbe szokott jönni sok minden: családi élet, iskolai munka, egyéb fordítás. Ez utóbbi lassítja Az eltűnt idővel kapcsolatos munkát, de nagyon üdítő lehet, más korba, más stílusba kell beilleszkedni. A legutóbbi édes-keserű élményem e téren Jérôme Ferrari Intelem Róma bukásáról című Goncourt-díjas regényének fordítása volt. Szép emlék, mert szerettem a könyvet, és a fordítást is sikerültnek gondolom. Keserű, mert visszhangtalan maradt a magyar irodalmi életben, és mert az Ulpius csődje miatt társadalmi munka lett belőle.